És, vagy?
Gyakrabban találkozunk a címben foglaltaknak a „vagy” összekapcsolásával, ezzel nemcsak szembeállítva, de egymást ki is zárva a két fogalmat, és emberi életünk tekintetében a meglétüket. Pedig mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy mindkettő igaz, egyszerre. Éspedig nem úgy, hogy – ami szintén szokásos magyarázat -, hogy lelki-szellemi szinten teljesen szabadok vagyunk, míg a fizikai-biológiai szinten determináltak.
Sokkal inkább igaz az, hogy mind lelki-szellemi, mind fizikai szinten vagyunk egyszerre szabadnak és határokkal rendelkezőnek teremtve. Ha nem így volna, ha volna bennünk bármi, aminek semmilyen határa nem lenne, semmilyen értelemben, akkor istenek lennénk. A lélek, a tudat tér- és időbeli, hipotetikus szabadsága nemcsak a hipotetikusság miatt nem abszolút, hanem a képességei, funkciói, működése, stb. tekintetében sem, legalábbis amíg ennek ellenkezője nem bizonyosodik egzakt módon. A teremtett ember fragmentális, töredezett, korlátos. Így az sem állja meg a helyét, hogy (teljesen) szabadok vagyunk az akarásban, döntésben, stb., és determináltak a cselekvésben. Ez pedig nemcsak a mindennapi életünk szempontjából, hanem (ezen belül) vallási, valláserkölcsi szempontokból is releváns. Például akkor, amikor indokolatlanul sokat hivatkozunk arra (főleg másokról lévén szó), hogy valamit, pl. egy pozitív változás, egy jó szokás kialakítását, egy jó cselekedetet csak akarni kell, vagy akarni kellene. Hogy minden csak az illető elhatározásán, döntésén múlik, és ebből kifolyólag ő mindenért számon kérhető, felelősségre vonható, elmarasztalható, stb. A hangsúly a „csak”-on és a „minden”-en van, mert még véletlenül sem akarjuk annak látszatát kelteni, hogy teljesen fel akarnánk menteni mást vagy önmagunkat a felelősség, a jóra törekvés alól.
A totális szabadság meglétét persze, szinte soha sem tudatosan gondoljuk, de a fentiekben példaként említett esetek és megnyilvánulások arra utalnak, hogy legalábbis tudattalanul gyakran így véljük. Márpedig ez látens önistenítés, a mágikus-omnipotens fantáziálások jelei, és ha másokkal szemben támasztjuk ugyanezt a követelményt, akkor adott esetben nagy terheket is rakunk rájuk, mert olyasmi miatt kelthetünk pl. lelkiismeretfurdalást, bűntudatot, ami fölött nincs tudatos-akaratlagos kontrollja, vagy amihez egész egyszerűen, teremtményi mivoltából adódóan nincs képessége. „De hát az akaratnak nincsenek korlátai!” –halljuk időnként. De, az akaratnak is vannak korlátai. Talán Popper Péter beszélt arról egy előadásában, hogy még akarni sem tud az ember bármit, határt szab ennek is legalább a fantázia és az előzetes tudás, sőt, a hitrendszerünk. (Amiről nincs tudomásom, amit nem tudok kitalálni, vagy amiben nem tudok hinni, azt akarni sem tudom.)
Erkölcsi minősítések
Az erkölcsi ítéletalkotás során pedig sok szempontot kell együttesen vizsgálni, hogy egy bizonyos a cselekedetről jó vagy rossz, helyes vagy helytelen minősítést tudjunk mondani. Pl. szükséges figyelembe venni a tudást (van-e tudomása arról, hogy amit tenni szándékozik, jó vagy rossz), az akaratot, a szándékot (a megvalósult cselekedet volt-e az elsődleges szándék, vagy valami más, aminek velejárója a szóban forgó cselekedet, vagy az eredeti jó szándék rosszul valósult meg, stb.), a külső és belső szabadságot (hogy mennyire volt szabad a cselekvésben, kívülről korlátozta-e, kényszerítette-e valaki vagy valami; illetve belsőleg, pszichikailag mennyire volt szabad, pl. pszichés vagy bármely egyéb betegség, kényszer, megszokás, stb. korlátozta-e, befolyásolta-e). Nem utolsó sorban a cselekedet végeredményét és önmagában annak súlyát is figyelembe kell venni a minősítéskor, természetesen (nem mindegy, hogy életellenes cselekedetről van szó, vagy pl. egy hazugságról.) Egy szemléltető példa erre: ha az utcán látunk valakit, mellette pedig a földön egy élettelen holttestet, akkor elsőként csak a cselekedet végeredményét látjuk, és ha csak ez alapján értékelünk, akkor arra a következtetésre is juthatunk, hogy gyilkosság történt. De ha jobban megvizsgáljuk az esetet, az is kiderülhet, hogy bár életét vesztette egy ember, de a mellette álló talán jogos önvédelmet gyakorolt, aminek eredménye lett a támadó életének elvesztése. Ennek megfelelően érthetjük helyesen a szituációs etikát, ami nem az objektív morális elvek relativizálására irányul, hanem az azoknak való megfelelést mindig az adott körülmények, szituáció függvényében értékeli. Itt nagyon fontos megjegyezni, hogy jogos önvédelemről erkölcsi értelemben is csak akkor beszélhetünk, ha a védekezés mértéke nem haladja meg a támadás mértékét, és ha a szándék kizárólag a saját élet védelmére, és soha sem a másik megsemmisítésére irányul!
Trauma, krízis: beszűkült tudatállapot
Az már egy további, de nem elhanyagolható kérdés, hogy a valóságban, egy olyan konkrét szituációban, amikor valakit veszély fenyeget, mennyire képes mérlegelni az önvédelem imént említett feltételeit, hiszen krízishelyzetben a tudat beszűkül, spontán és ösztönösen reagálunk, tehát tudatos megfontolásokra sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem is vagyunk képesek. Az ösztöncselekvés mindig erősebb, mint a tudatosan kontrollált, különösen, ha a legerősebb ösztön, az életösztön aktiválódik. Már ez az eset is demonstrálja a szabadságunk, az akaratunk szabadságának korlátosságát. A legtöbb, amit tehetünk azért, hogy ilyen beszűkült tudatállapotban is esélyünk legyen helyesen cselekedni, az az, hogy ezt megelőzően teszünk magunkévá morális elveket, internalizáljuk ezeket: értékességüket önmagukban állónak ismerjük el, hogy aztán szüksége esetén ez belülről motiváljon a spontán helyes reagálásra.
Kényszerek
Nyilvánvaló, hogy egy testi betegség is lehet az ember szabadságának, főleg cselekvési szabadságának korlátozója, de a pszichés, lelki betegségek is. Ez utóbbiak leggyakoribb – és a szabadság-kérdés szempontjából is releváns – változatai a neurózisok, köztük a kényszerbetegségek (kényszeres gondolat és cselevés, vagy obszesszív-kompulzív zavar; SOTE). Freud szerint a vallás is neurózis, „kollektív kényszerneurózis”. (Popper: Kényszerek fogságában). Szerinte a nagy, egzisztenciális félelmek elleni védekezésként funkcionál a vallás, a maga jól kidolgozott hitrendszerével, vallásgyakorlataival rituáléival. Ezek ugyanis keretet, kapaszkodót jelentenek az életben maradáshoz, az életben való tájékozódáshoz, és egyúttal félelem- és szorongáscsökkentők is. A félelem, fóbia, szorongás ellen ugyan ösztönösen is védekezünk, de ha ez a védekezés destruktív irányt vesz, akkor kényszeres cselekvések alakulnak ki, ez pedig már neurotikus. A kényszercselekedeteknek pedig számos formája van, és újabban ide sorolandók a szenvedélybetegségek is. (Popper: Kényszerek fogságában.) Ha az ember a kényszercselekedetnek megpróbál ellenállni, fokozódó szorongás lesz úrrá rajta. – Nem Freud-nak a vallások keletkezésével kapcsolatos elméletét kívánom vizsgálni és értékelni, akit egyébként túl egyoldalúan utasít el a teológus társadalom egy része, valláskritikája miatt. (Pedig ha nyitottak vagyunk arra, amit a neurotikus betegek terápiája során megfigyelt, akiknek betegsége összefüggött a vallásosságukkal, akkor igen fontos szempontokat nyerhetünk a teológia, vallásgyakorlat számára.) Hanem csak a korlátlannak hitt szabadságunkat determináló újabb tényre, a kényszerbetegségekre – és ami mögötte van: félelem, szorongás, fóbia – irányítani a figyelmet.
A félelem akkor is korlátozza az akarat (és ebből kifolyólag a cselekvés) szabadságát, ha nem patologikus mértékű, csakúgy, ahogyan a korábban említett krízis és trauma. Nyilvánvalóan, ez utóbbiak nem betegségek, hanem hosszabb-rövidebb ideig fennálló életállapotok.
A pszichózisok szabadságot befolyásoló hatásai még nyilvánvalóbbak, de e helyen nem tudunk rá kitérni.
Választások
Az erkölcsiséggel kapcsolatban Popper Péter, Az önmagát kereső ember című előadásában arról beszél, hogy az embernek lehetőségei vannak. Isten lehetőséget adott neki, mégpedig többek között a választásra. (Isten is mindig választ az üdvtörténet során: nappalt a világosságtól, tisztát a tisztátalantól, stb., mert „tiszta minőségeket” akar.) Mindig lehet választanai jó és rossz között, függetlenül attól, hogy helyesen ismerjük-e fel a jót és rosszat, és függetlenül attól is, hogy a választásainknak megfelelően tudunk-e majd cselekedni. (Megjegyzem: a jó és rossz tudás fájáról való szakítás, a bűneset szimbolikus története juthat eszünkbe. Mi akarjuk tudni, hogy mi a rossz és jó, vagy ennek megítélését meghagyjuk Istennek.) S szerinte a bűnösség-bűntelenség lényege is a választás, ami megelőzi a cselekvést. Az ember pedig mindig tudja, hogy amit választ, az jó vagy rossz. Ezért nincs olyan, hogy valaki tudattalanul gonoszat tesz. („…mint pszichológus, meg vagyok arról győződve, hogy öntudatlanul elkövetett gonosztett nincs.”) (Popper P.: Az önmagát kereső ember). Hozzátehetjük, hogy teológusként is ugyanezt mondjuk. Amiről nem tudjuk, hogy rossz, sőt, úgy tudjuk, hogy jó, és elkövetjük, az erkölcsileg nem is minősül rossznak, lásd pl. téves lelkiismeret. Itt a választás szinonimájaként érthető a szándék. Ami ha jóra irányul, legalábbis enyhíti a rossz kimenetel miatti felelősséget, vagy adott esetben fel is menti az embert. (A közismert mondást kicsit módosítva azonban: a cél nem minden esetben szentesíti az eszközt…)
Azonban mind a választásnak, mind a vele szoros kapcsolatban álló akaratnak is megvannak az önmagunkban rejlő és a külvilágból érkező (egymásra kölcsönösen ható) tudatos és tudattalan befolyásoló tényezői. Messzire vivő lenne azt vizsgálni, hogy a szabadság fogalma a tudattalannal kapcsolatban hogyan értelmezhető, értelmezhető-e egyáltalán, vagy a szabadság per definitionem a tudatossághoz köthető. Talán a legtöbb értelmezés az utóbbi mellett szól, viszont ez is azt támasztja alá, hogy totális szabadságról nemcsak választások, az akarat, a döntés, stb. kapcsán nem lehet beszélni, hanem az emberi természet egészét tekintve semmivel kapcsolatban sem, mert ebben mindent befolyásol a tudattalan is, sőt, ha a jungi elméletet elfogadjuk, még a kollektív tudattalan is, s akkor már át is léptünk a lét személyes dimenzióinak határain.
Lehetőségek
Popper Péter különbséget tesz külső és belső lehetőség között is. Sok eset van, amikor külsőleg ugyan az embernek lehetősége van valami megtételére vagy meg nem tételére, de egészen más az, hogy van-e belső lehetősége is. (Balogh B., Dúl A., Popper P.)Pl. kívülről úgy ítélhető meg egy emberi élet, és ő önmagát tekintve is úgy ítélheti, hogy tk. lehetett volna bankigazgató is, hiszen annak feltételeit, az oda vezető út követelményeit, stb. tekintve, úgy tűnhet, számára ez teljesíthető lett volna. Ez azonban csak a külső lehetőség kérdését érinti. Belsőleg viszont nem volt lehetősége arra, hogy ezt az utat járja (pl. sémái, hiedelem- és hitrendszere, meghatározó családi minták, transzgenerációs örökségek, stb. miatt, vagy egyszerűen csak a vágyakozás képességének korlátai miatt nem tudta azt akarni).
A mi példánkkal folytatva: az egyháztól eltávolodott vagy oda soha nem tartozó embereket visszaintegrálni, vagy bevonni bár fontos és jogos törekvés, lehet és kell is tenni érte, de mindig szem előtt kell tartani azt is, hogy mire képes, mire van lehetősége az illetőnek.Különösen, ami a külső és belső lehetőség megkülönböztetését illet.
Véleményünk szerint a külső és belső lehetőség közötti határvonal, és egyben a kettő megkülönböztethetősége éppen a szabadság mibenléte mentén húzódik, ami érinti az emberi természet bio-pszicho-szocio-spirituális egységének minden aspektusa között az akaratot, döntését, választást.
Érzések irányítása
Ezen túl a szabadság-determináció témakörébe illeszthetjük, bár csak közvetett módon, az olyan eseteket is, amikor az emberben olyan képességeket akarunk összekapcsolni, amelyeknek egymásra közvetlen, vagy éppenséggel semmilyen ráhatása nincs. Ilyen esetek pl. azok, amikor a hitnek, bizalomnak, különböző érzéseknek, vágyaknak, szándéknak, gondolatoknak, stb. a kialakulását és megszűnését a tudatos, akaratlagos kontrollja alá tartozónak véljük, és akár önmagunktól, akár másoktól el is várjuk ezt a kontrollt. Pedig az, hogy valaki tud-e hinni, azaz megszületik-e benne a hit bármiben, vagy tud-e szeretni, vagy tud-e haragot megszüntetni, azaz nem érezni a haragot, az nem akaratlagos, szándékos elhatározás és döntés kérdése. Ezek keletkezése és megszűnés fölött nincs hatalmunk, azonban a már meglévő érzések, hit, bizalom, gondolat, stb. erősítése vagy gyengítése fölött már sokkal nagyobb mértékben. Ahogy Luther fogalmazta meg a gondolataink fölötti uralom kapcsán egy nagyon találó hasonlatban: hogy egy madár elrepül-e a fejünk fölött, arról nem tehetünk. De hogy fészket rak-e fölötte, arról már igen! Hogy ilyen vagy olyan érzésem van, arról nem tehetek, de hogy ezt az érzést táplálom-e, vagy elhanyagolom, arról tehetek. Ami fölött akaratlagos befolyásunk lehet, azért vagyunk felelősségre vonhatók, és olyan mértékben, amilyen mértékű ez a befolyásunk.
Lehetetlen tanácsok
Amikor azt hallja pl. egy segítséget kérő ember, hogy „csak higyj/bízz jobban”, vagy hogy „el kell engedned a haragodat”, „szeress jobban”, „bocsáss meg”, stb., akkor segítség helyett egy plusz terhet rakunk rá, hiszen olyan feladat elé állítjuk, amire nem képes, ezáltal benne a meglévő nehézsége mellett a tehetetlenségből eredő elkeseredés, esetleg önvád alakul ki. Mert bár az előbbieknek van akarati vonatkozásuk, de az nem annyira ok, mint inkább együttjáró tényező.Ezek a – jobb esetben tanácsok, rosszabb esetben (gyakran vallási, erkölcsi) követelményként elhangzó – szentenciák mögött többnyire az áll, hogy a segíteni szándékozónak semmilyen elképzelése nincs a konkrét, gyakorlati segítségnyújtás mikéntjére vonatkozóan. A Hippokratészi eskü közismert felszólítása itt is érvényes: „Nil nocere!”
Abban kell segíteni, kísérni, hogy mit tegyen (ez áll valamelyest akarati kontroll alatt) ahhoz, hogy eljusson a megbocsátás, hit, bizalom, elengedés, stb. állapotába, hogy nyitottá váljon ezekre, vagy hogy ezek az állapotok majd megtörténjenek benne, vele! Lehet, hogy valaki lehetne „jobb hívő”, gyakorolhatná intenzívebben, őszintébben a vallását, élhetne megfelelőbb életet, de ebben konstruktív tanácsokkal segítsük, másrészt ne ítéljük olyasmiért, amiért nem tehető közvetlenülés teljesen felelőssé.
Sors, végzet
Az eddigiektől már csak egy gondolatnyi távolságra van a sors vagy szabad életalakításnak nemcsak filozófusok, teológusok, de talán minden gondolkodót hosszan és sokáig rabul ejtő dilemmája. Előre megíratott az életünk a sors, a végzet, Isten által, és ezt az előre megszabott élettervet bontakoztatjuk ki a szabadság illúziójában élve, vagy viszonylagos szabadságunkkal a cselekedeteink által magunk szabjuk a sorsunkat, mint azt pl. a hindu és buddhista gondolkodás karma (ok-okozat) törvénye mondja? Az ókor meghatározó hellén filozófusai közül pl. a sztoikusok a végzetet, fatalizmust hitték, amely egyfajta oksági törvényszerűség alapján rendezi az ember életét is. Voltak ennek azonban ellenzői már a görögöknél is, legismertebb alakjuk Karneadész, a kereszténységben pedig Alexandriai Philón, majd Origenész. (Magyar Katolikus Lexikon.) A végzet azonban leginkább a múltba visszatekintve érthető meg, vagy látható, de előre nem tudható. Ennek ellenére mindig törekedett erre az emberiség, és többek között az asztrológia művelői, akik a csillagok állásának az emberi élettel való összefüggéseit vizsgálták. (Igaz, nem annyira oksági, mintsem inkább analógiás viszonyt feltételezve, az ókori egyiptomi Hermész Triszmegisztos Tabula Smaragdina című művének alapján /„amint fent, úgy lent”/.) A kereszténység a kezdetektől tiltakozott a csillagjóslás ellen, sőt, már az Ószövetség szerint is, „aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr szemében.” (Deut 18, 12a.)
A Bibliát olvasva is mind az előre megíratott sorsban, mind a szabad életalakításban hívők találnak igazolást önmaguk számára. Igaz, ez esetben a „sorsíró” nem a teremtett világ vagy nemlétező szellemi hatalmasságok, nem is a karma, hanem Isten.
Az évezredek óta, gondolkodó emberek millióit megmozgató és máig megosztó kérdés tisztázására nem vállalkozunk, de egy – szintén nem egyedülálló – nézőpont megosztásával hozzájárulunk a tájékozódáshoz. Mint a szabadsággal és determinációval kapcsolatban, úgy itt is: a vagy helyett az és-t is lehetne alkalmazni. Sors és (viszonylagos) szabadság. Ha a keresztény hit felől közelítjük: Isten az egyéni emberi létből következő korlátok által behatárolt szabadsággal ruházta fel az embert, aki e relatív és limitált szabadságával önmaga alakítja életét, Istennel együttműködve, társteremtőként. Isten mindenhatósága azonban magában foglalja az ő előrelátását, előre tudását (noha a szó, hogy „előre”, mint időbeli fogalom, az Örökkévaló esetében oximoron), tehát már teremtésünk előtt előre látja, tudja, hogy szabadságunkkal miként rendelkezünk. Ha pedig mindezt megírta volna egy könyvben, akkor elmondhatnánk, hogy meg volt írva sorsunk… Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy életünk útja a determinált szabadságunk eredménye, a sorskönyvünk” pedig Isten előre látásának következménye.
Irodalom:
A kényszerbetegség tünetei és kezelése, https://semmelweis.hu/pszichoterapiasosztaly/2015/04/a-kenyszerbetegseg-tunetei-es-kezelese/, (2020. 08. 22.)
Balogh Béla – Dúl Antal – Popper Péter: Önismeret, emberismeret, világismeret, Saxum Kiadó Kft., 2004.
Fatalizmus: Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/F/fatalizmus.html, (2020. 08. 25.)
Popper Péter: Az önmagát kereső ember, https://www.youtube.com/watch?v=B4ww7MqUoiI, (2020. 08. 25.)
Popper: Kényszerek fogságában (Mesterkurzus), https://www.youtube.com/watch?v=-yt5apD-7FA, (2020. 08. 25.)
Nyitóképünk forrása: http://fiatalgondolkodok.blogspot.com/
