Mikor gyermekeink ,,kirepülnek” a családi fészekből, saját családot alapítanak – valljuk be őszintén, természet rendje ide vagy oda – nagy fájdalmat okoznak szüleiknek. Makkai László pasztorálpszichológus atya szerint a gyermekeinkkel való kapcsolatunk folyamatosan a leválásról szól. Ám a láthatatlan köldökzsinór életünk végéig összeköt, a ,,parancs” nemcsak a kőbe, hanem a szívekbe vésetett. Ráadásul egy idő után beáll egyfajta ,,csere”, hiszen a nekünk oly sokat adó szüleinket meg kell próbálnunk ,,visszaadni” valamit.
– Amikor a gyermek megszületik, értelemszerűen ezer szállal kötődik az édesanyjához. Egyfajta szimbiózis van anya és csecsemő között. A harmóniát picit megakasztja, amikor a gyermeket elválasztják az anyatejtől. Ez a kicsinek is okoz nehézséget, de persze ő nem tudja megfogalmazni. Az anya számára még inkább, hiszen addig a gyermek az ölében, karjaiban volt, hordozta, vitte, saját testéből táplálta… A gyermekünkkel való kapcsolattartásunk folyamatosan a leválásról szól, míg eljutunk addig, hogy a gyermek ,,kirepül” a családi fészekből, és teljesen új, önálló életet kezd. Már amikor járni tanul, nem kell a fizikai érintést olyan szigorúan megvalósítani, a gyermek kezét fogjuk csak, az is elszakadás… Aztán tovább: én magam is nehezen éltem meg, mikor a gyermekemet a nap nagyobb részében nem láttam, mert óvodában volt, alig vártam, hogy délután együtt lehessünk, és amikor elmentünk érte, egy köszönésre ugyan hozzánk szaladt, de csak hogy bejelentse: még maradna, játszana tovább. Noha örültünk, hogy barátokra lelt, de azért nehéz volt, hogy nem hozzám jön, szívesebben van mással az adott pillanatban… Nincs megállás, jön a kisiskolás kor, amikor a gyermek az iskolában tölti életének jelentős részét, kortársaival kialakulnak barátságok, szövetségek, ha hazamegy, fáradt, a szülő már kevésbé tud vele beszélgetni, mert tanulni kell, vagy pihenni szeretne… Amikor pedig felsős lesz, már egészen más területek érdeklik, mint amit a szülő akár a saját értékrendjén keresztül bemutatott neki. Érdekelni kezdi a divat, a zene, a szerelem…, számos olyan dolog szüremkedik be az életébe, amiből már picikét kezdi kiszorítani szüleit. Megpróbálja a kortársaival, nevelőivel megbeszélni nehézségeit, bizonyos életszakaszait, és a szülő úgy érezheti, hogy háttérbe szorul. Noha még egy fedél alatt élnek, de a gyermeknek kezd kialakulni egy külön világa, külön kis bolygó, ahová mind otthonában, mind a lelkében ,,bezárul”… A középiskolában még szorosabb barátságok sok együtt ,,lógással”, nézelődő, vásárolgató, ,,mekiző” csavargással, és a későbbi hazaérés szintén nem segíti a mély szülő-gyermek beszélgetéseket. Egy- re több akár az éjszakai kimaradás is, amolyan ,,pizsamapartis” bulizgatás.
– És megérkezünk a kamaszkorhoz, ahol már nem csak az idő szűke nem támogatja a szülői érdeklődést, de a gyerek szinte ,,szégyelli” is a szüleit…
– Így van, eljön az idő, amikor a gyerek már nem szeretné, hogy a szülő az iskola előtt akár egy köszönés erejéig is visszaforduljon, megölelje… A kamaszkor egy különleges életszakasz, amihez szülői részről nagy-nagy tolerancia és elfogadó szeretet szükséges. A gyermekben olyan hormonális-mentális változások mennek végbe, amivel nehezen tud mit kezdeni. Nem tudja, mi van vele, csak érzi, hogy ,,bujkál” benne valami. A sejtekkel együtt a gyermek érdeklődési köre is cserélődik. Ám ha butaságot csinál, az nem tudatos elfordulás a szülői értékektől, nem lázadás, egyszerűen a kamasz nem feltétlenül akarja, hogy ebben az időszakban a szülei bármit is ,,adjanak hozzá” az életéhez. Fontosabbak a barátok, a zene, meg a telefonok különféle applikáció… A legrosszabb, amikor a szülő belesüpped abba, hogy mi lett a gyerekből, mit rontottam el?! És kudarcként éli meg a nevelést, lelkiismeretfurdalással, állandó dilemmázással: rossz szülő vagyok?! Pedig meg kellene értenünk, hogy a kamasz krízist él át, és a folytonos szidással meg büntetéssel nem segítünk neki, sokkal többet ér a tolerancia.
– A szülő mindig próbálna nevelni…
– Ez természetes, a szülő minden korban szülő marad, addig nevelem a gyermekem, amig a Jóisten erőt és egyetlen szívdobbanást is ad nekem. Szülők maradunk életünk végéig… Gyakran hallunk közhelyeket, hogy a gyermek viselkedése a szülőről állít ki bizonyítványt. Úgy gondolom, nem szabad ilyen szélsőséges kijelentéseket tenni, mert a gyermek nem egy ,,papír”, hanem azoknak az értékeknek a hordozója marad egész életében, amit otthon megtapasztalt. Van tehát egy életszakasz, ami tart fél vagy akár két évig, kinek mennyi a kamaszkor kritikus időszaka, de utána a gyermek vissza tud térni a szülői értékekhez. Ebből kellene töltekeznünk, ha már túl vagyunk ezen a krízisen.
– De még a kamaszkori idétlenkedéseknél is jobban fáj talán egy szülőnek, amikor gyermeke kirepül a családi fészekből.
– Egész biztos… A szülő bizonyítványa – ha vissza szabad térni ehhez a közhelyhez –, akkor állítható ki, mikor gyermeke elkerül otthonról albérletbe, kollégiumba: ott hogy állja meg fiatal felnőttként a helyét. Ha már udvarlója is van, az további oka az elszakadásnak, leválásnak, hiszen tapasztaljuk, hogy gyermekünk több időt tölt a párkapcsolatával. Ez így van rendjén, hiszen magunkról is tudjuk, hogy a párkapcsolatot ápolni, gondozni kell. Ha van valaki, akit gyermekünk megszeret, és komoly terveik vannak, azért tenni kell. A szülőnek nagyon fájdalmas pont, amikor a gyermek rengeteg cuccot cipelve megy el otthonról, a ruhái a szekrényben hiányosak, nincs a fürdőszobában a rengeteg kozmetikuma… Nagyon hiányzik az addig a látókörömben lévő kedves személy, akivel együtt éltük a mindennapokat, játszottunk, moziba mentünk, ünnepeltünk, akire főztem, mostam egy békés családi miliőben. Ezt a szülő folyamatosan vissza szeretné hozni az életébe. A gyermeket viszont már az önálló életének felépítése foglalkoztatja…
– Hogyan viszonyul ehhez egy jó szülő?
– Sok választásunk nincs: el kell engedni gyermekünket. A ,,jó szülőségem” abban mutatkozik meg, hogy a gyermekemet megtanítottam az életre. Arra, hogyan kell a szülői távolság ellenére is megélni a mindennapokat. Hogyan kell ügyeket intézni, a munkahelyen felelősségteljesen helytállni. Megtanítottam-e a munka értékére, becsületére, a család fontosságára, az ünnepek megélésére…, hogyan élje úgy a párkapcsolatát, hogy az ne csak pár évre szóljon, hanem egy egész élet- re… A szülő bizonyítványa akkor jeles, ha mikor meglátogatja családos gyermekét, észreveszi beépítve életükbe azon értékeket, melyeket a házastárssal próbáltak neki átadni. És tapasztalja, hogy gyermeke kiegyensúlyozott és boldog, minden téren megállja a helyét. Mert taníttattam, adtam szakmát a kezébe, megpályázott egy állást, fölvették, becsületesen, örömmel dolgozik a munkahelyén és otthon is, rendezett a házassága, – végeredményben tartalmas, normális életet él, egy sokmindenben egyre abnormálisabb világban.
Dobos Klára
(Megjelent az Új Misszió folyóirat 2021 februári száma Kézen fogva Isten országa felé c. rovatában.)
Nyitóképünk forrása: https://static.wmn.hu/
