Minden élet egy utazás. Utazás a végtelenbe, az örökkévalóságba. Van kezdete, de nincs vége. S ez a végnélküliség, amit az emberi értelem, a maga végességével, determináltságával nem képes befogadni, egy soha meg nem szűnő kíváncsiságot ébreszt és tart fenn az életünk céljára, értelmére vonatkozóan. Ideiglenes és töredékes válaszokat vagyunk képesek találni, és ez nem kevés. De végső választ, ami magában foglalja a teljességet, soha. Ehhez ugyanis nemcsak arra lenne szükség, hogy értelmünk képes legyen befogadni a végtelent, hanem arra a paradoxonra is, hogy a végtelen végére érjünk…
Meg kell tehát elégednünk az ideiglenes, hosszabb-rövidebb (idő)távon érvényes életértelem válaszokkal, és egyúttal el kell tudni viselni a sóvárgást a végső válasz iránt, a „már valami” és még nem teljes” között feszülő feszültséget. De éppen ez az a feszültség, ami mozgásban tart, ami visz előre, hogy újabb és újabb válaszokat keressünk.
Az egzisztenciaanalízis és a logoterápia atyja, V. E. Frankl szerint az élet akkor elviselhető, hogy értelmet találunk abban, ami éppen ér, vagy értelmet tudunk tulajdonítani neki, s az értelem az értékkel függ össze.
Érdemes lehet ezt tovább gondolni, és a logosz, mint értelem egy másik jelentésével is összefüggésbe hozni az emberlét végső kérdését. Ez pedig a Logosz, az Ige, aki volt kezdetben.
„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” (Jn 1, 1-5)
„(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít.”(Jn 1, 9)
„S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.” (Jn 1, 14)
Nem másról van itt szó, mint hogy az emberi élet értelmét, a logoszt, nemcsak nem tudjuk abszolút értelemben teljesen megérteni, megtalálni, de a nagybetűs Logosz nélkül még ama emberi, részleges válaszok is tévedések.
A Szentírás, az Isten írott igéjének tanúsága szerint az egész teremtés mozgatórugója a szeretet, amely önmaga közlésére – mondhatjuk- kényszerül. Amely szükségszerűen túlcsordul önmagán. A Szentháromság személyei közötti végtelen és túláradó szeretet műve a teremtett világ, különösen is az isteni képmás, a nő-férfi ember.
A végső cél pedig, hogy „…Isten legyen minden mindenekben.” (1 Kor 15, 28b)
Az emberlét értelme tehát a Logosz és a Szeretet.
Ha pedig az emberlét értelmére úgy keressük a választ, hogy előbb a nagy egészből haladunk a részkérdések felé, akkor a mindennapi, nagyon konkrét helyzetekben is biztosabb, hogy megtaláljuk az értelmet, és a helyes életvezetés lehetőségét. S bár a végső válasz mindenki számára ugyanaz, ez egyénileg, az emberi személy egyedisége tekintetében nagyon különböző részválaszok formájában konkretizálódik.
Azonban bármilyen távolról indulunk el az emberlét univerzumából, mindig minden, Egy irányba, Egy közös pontba fut, s mégsem a monizmus eretnekségéről van szó. A természettudósok, pl. fizikusok, a kvantumfizika egyes elméletei is arra utalnak, hogy a világ valójában egy (lásd: univerzumot hologramként modellező hipotézisek /Talbot, M./, EPR paradoxon, koppenhágai modell, stb. /Héjjas I./) csak az emberi elme, tudat érzékeli a megosztottságot, a világot egymástól elkülönült, egymástól megkülönböztethető részekből állónak. Erre az egységre a misztikusok is rájöttek. De vajon mi a végső valóság? Minden arra utal, hogy tulajdonképpen valamiféle energia, információ. Ebből manifesztálódik minden, amely folyamatot pedig a (társteremtő) tudat befolyásol bizonyos mértékben. (Héjjas I.)
Isten kinyilatkoztatásából pedig többet is megtudunk.
„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” (Jn 1, 1) A szó. A teremtő hang (=energia).
„Isten szólt: »Legyen…«” (Ter 1, 3a) És lett.
A semmiből valami. A káoszból, rendezetlenségből kozmosz, rendezettség.
Egyedül az Isten képes a semmiből valamit teremteni, creatio ex nihilo. De ő képes!
Az ember tehetetlenségéből, „semmijéből” valamit. Sőt, minél nagyobb a semmink, annál több lehetőséget adunk a Teremtőnek. Minél inkább átadjuk neki az életünket, önmagunkat, minél jobban ki tudjuk üresíteni magunkat (kenószisz), annál inkább igaz lesz, hogy „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.”(Gal 2, 20a). És annál inkább megvalósul bennünk az, amire Pál apostol buzdít: Krisztus lelkülete legyen bennünk (vö.: Fil 2, 5- 11), aki azzal kezdi az emberiség számára a bemutatkozást, hogy kiüresíti önmagát, teljesen. Az isteni dicsőségből egy védtelen, kiszolgáltatott emberi létformába lép, magára véve a teljes emberi természetet, ezzel vállalva mindazt a sebezhetőséget, szenvedést és időnként az értelmetlenséget is, ami az emberi léttel együtt jár.
Ez a megtestesülés. Ezt a kiüresedést, „elszegényedést” ünnepeljük karácsonykor, gazdagon terített asztalok mellett, erőn felül vásárolt drága ajándékok kíséretében, vagy éppen ezek hiányában, de ezek után sóvárogva.
A Szeretet jött közénk, tapintható formában, ezt ünnepeljük karácsonykor, s az előtte való nagy (és értelmetlen mértékű) hajszában sokszor testileg-lelkileg kimerülten, s (nemcsak) a kimerültségtől feszülten, családi veszekedések közepette.
Talán eltévesztettük a célt (hamartia = bűn)? Talán szétszórjuk energiáinkat, és a Teremtő, az Egy helyett sokfelé, a teremtmények felé irányulnak? Ez a keleti egyházatyák szerint az eredendő bűn lényege.
A bűnös, elhibázott, azaz célt tévesztett létből és következményeiből való megváltás a megtestesüléssel, az isteni és emberi természet egyesítésével kezdődik, hogy aztán majd a felvett emberi természetet fel is emelje az Isten dicsőségébe.
Közénk jön a Logosz, testet ölt, felemel és velünk marad. A világ végezetéig. Hogy életünk legyen, bőségben legyen. Hogy értelmes, „Logosz-os”, életünk legyen.
Kell, hogy legyen kontrollunk az életünk fölött, kell, hogy legyenek vágyaink, céljaink, saját akartunk, törekvéseink. Különben csak bábok, robotok lennénk. De ezek akkor nyernek értelmet és vezetnek el az értelmen keresztül a boldog, beteljesült életbe, ha a kontrollt, a vágyakat, a célokat, a törekvéseinket és az akaratunkat engedjük folyamatosan ellenőrzés alá vonni, korrigáltatni az által, aki az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég (vö.: Jel 22, 13).
Irodalom:
Héjjas István: Kölcsönhatások az emberi tudat és a kvantumfizikai jelenségek között, http://www.metaelmelet.hu/pdfek/kolcsonhatasok_az_emberi_tudat_es_a_kvantumfizikai_jelensegek_kozott.pdf, (2020. 12. 23.)
Michael Talbot: Holografikus univerzum, EzVan Kiadó , 2009.
Szent István Társulati Biblia, https://szentiras.hu/SZIT, (2020. 12. 23.)
Nyitóképünk forrása: https://medium.com/
