„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

• Félek.
• Mitől?
• Nem tudom… Mindentől.
• Mindentől?
• Talán nem mindentől. De szinte mindig.  Mikor intenzívebben, mikor kevésbé.
• Folyton jelen van egy ismeretlen eredetű félelem az életedben, ami szorongat…
• Igen. Bolond vagyok?
• Úgy érzed/véled? (Egyébként csak szorongó. Ez, amiről beszélsz, a szorongás: valaha volt tárgya, de ma te már nem tudod, mi az.)
• Nem… de kezdenek furcsán tekinteni rám azok, akik ismernek, és tudják, látják, mit tesz velem a félelem.
• …és te megengeded, hogy mások akármilyen véleménye, vélekedése határozza meg az érzéseidet, hangulatodat, az önazonosságodat, az önképedet?
• Nem, de mégis… hat rám.
• Robot lennél, ha nem hatna rád. De akkor is, ha ezek a külső impulzusok iránytanának, illetve ha engednéd, hogy irányítsanak. Nem mindegy, hogy hat ránk valami, vagy irányít, meg is határoz.
• Persze, de könnyű annak elhatárolódni az ilyen befolyások uralmától, akinek stabil énképe van! Vagy aki erős belülről, lelkileg. Vagy mittudomén!
• Kétségtelenül. És?
• És? Hát én nem vagyok ennyire erős vagy stabil!
• Vágysz a stabilitásra, a belső erőre. Mit tudsz tenni ennek fejlesztése érdekében?
• Te szórakozol velem? Ha tudnám, nem beszélgetnék veled, vagy nem erről!
• J Mintha indulatosságot éreznék felőled.
• Nem vagyok indulatos.
• Előszöris: azt mondtam, hogy én azt érzek, esetleg. Nem azt állítottam, hogy te vagy indulatos. Másodszor: mi lenne, ha tényleg indulatosság volna benned? Netán agresszió?
• …
• Nem fér bele az önmagadról alkotott képbe?
• Miért, ki vágyik arra, hogy indulatos vagy agresszív legyen?
• …nem arra válaszolsz, amit kérdezek… De nem baj, akkor válaszolok én: szerintem senki nem vágyik arra, hogy indulatos legyen. Pontosabban, hogy annak legyen minősítve, címkézve. De véletlenül sem az agresszív, indulatos viselkedésre, megnyilvánulásokra kell most gondolnunk! Az agresszió, indulat önmagában még nem viselkedés, hanem energia. Mint pl. a libidó is. (A szexuális energiát is félre szokták érteni, és szégyenkezve elfojtani…) Lelki energia, melyet ügyesen befogva a vitorlába, konstruktív, az életet segítő, előre vivő energiaként tudjuk hasznosítani. Azonban ha tagadjuk, elfojtjuk, akkor előbb-utóbb kerülő utakon robban ki, és akkor már tényleg destruktív, romboló lesz. Vagy pl. depressziós lehet tőle az ember. Elfojtás, tagadás helyett transzformálás, szublimálás az, ami szükséges.
• Ez jól hangzik, bár én nem tudományos előadásra jöttem most…
• Ez jogos. Csak hát én kinézek belőled annyi intelligenciát és intellektuális igényességet, hogy ezt elmondjam.
• Tényleg? J
• Tényleg. Szóval majd ha rá mersz nézni arra, hogy van-e benned agresszió, és ha úgy találod, hogy van (én ezt nem fogom tudni megmondani), akkor tudd: van belső erőd.
• Amivel ki tudom zárni a külső véleményeket, mint amit előbb említettem?
• Nem, nem fogod tudni kizárni. De érteni vélem, mire gondolsz. Mégis inkább úgy fogalmaznék: jönni fognak külső vélemények, mert másokra nagyon kevéssé van ráhatásunk, de a saját reakcióidat van erőd megválogatni, bizonyos mértékben. Ilyen értelemben igen, „ki fogod tudni” zárni, vagy méginkább: el fogod tudni viselni, mert meg fogod érteni, hogy a jelenlét és az azonosulás nem ugyanaz.
• ???
• Jelen lesznek a külső vélemények, minden bizonnyal. De már nem kell azonosulni vele.
• Jelen van – nem azonosulni… Hm… Jelen van a félelem is, de nem azonosulok vele?
• Igen.
• De még jobb lenne, ha nem lenne jelen!
• Ez vitathatatlan…
• És akkor nem abba az irányba kellene elmenni, hogy megkeresve a félelem okát, megszüntetve azt, feloldódjon a félelem?
• A két út kizárja egymást? Nem. Keresd a félelmed okát, én nem mondom, hogy ne!
• És ha nem sikerül megtalálnom vagy megszüntetnem?
• …akkor elkezdesz félni… S most már van még egy plusz okod a félelemre, az eddigieken kívül: „mi lesz, ha nem találom meg a félelem okát, és/vagy nem tudom azt megszüntetni?” És máris elkezdtél félni attól, hogy félni fogsz….
• Ez ördögi kör!
• Vagy analitikus… J De komolyra fordítva: a diabolosz, az összezavaró, összekuszáló művének is tekintheted, ám én óva intenélek az effajta elhamarkodott „ördögöt kiáltástól”. Ez azért ettől összetettebb kérdés.
• De te hívő vagy, nem?
• Igen. (Amúgy te is, de ezt most hagyjuk!) És pont ezért intelek óvva!
• Fura figura vagy…
• …hallottam már mástól is, de nem nagyon érdekel… J
• Hogyhogy?
• Kezdünk szerepet cserélni… Maradjunk most annál, hogy te mit kezdesz a félelmeiddel! Az okok keresése mellett nem lenne célszerű most azzal foglalkozni, hogy hogyan bánsz a már meglévő félelmekkel? Hogy hogyan tudsz együtt élni velük?
• Nem azonosulás, belső erő… de ebből kellene mégtöbb.
• …és még valami: elfogadás. Ha mindenáron eltüntetni akarod a félelmedet, az tk. azt jelenti, hogy nem akarsz róla tudomást venni, vagyis elutasítod, el akarod utasítani. Azonban miközben ezt teszed, rengeteg figyelmet, és ezáltal energiát pazarolsz erre a küzdelemre. Pazarlásnak azért nevezem, mert látszólag nem sok eredménye van. Sőt, minél több figyelmet szentelünk valaminek (jelen esetben a félelemnek), annál több energiát juttatunk neki. Fizikaóra megvan? Minél nagyobb erővel nyomod a falat a tenyereddel, az annál nagyobb erővel fog „visszanyomni”, azaz visszahatni rád.
• „Fogadd el! Engedd el!” – Ezektől a tanácsoktól falra mászok, ne is haragudj érte! Mintha ez csak így menne! Mintha csak akarnom kellene!
• Nem haragszom, egyetértek. De nem is mondtam, hogy „fogadd el”, „engedd el”! Nem jól figyelsz… Pusztán az elfogadásról beszéltem. Ami majd megszületik, ha gyakorlod azt, hogy a figyelmedet befelé fordítod, a meglévő belső erőforrásaidra, belső energiáidra. Ez utóbbi viszont az akaratodon múlik. Ezt tudod tenni.
• Ezekre figyelve, ezekhez juttatunk energiát?
• Miközben a félelemtől – figyelem hiányában – fokozatosan megvonod. És még valami: az örvény belsejében nincs örvény, a tűz magjában nincs égés… A belső, valódi éned nem szenved, csak a felszínes, hamis éned,– ahogyan a lelkiélet mesterei mondanák. Mert az azonosul a félelemmel. Az is lehet, hogy nyeresége van a félelemből, stb.
• Nem tudom, mi a „nyereségem” abból, hogy félelmek között élek…
• Jól mondod: általában nem tudott, nem tudatos. De attól még tudattalanul jelen van a nyereség is. Hogy nálad pontosan mi, azt nem most fogjuk kideríteni, de beszélgethetünk majd erről is.
• És lehetséges az is, hogy a nyereségek miatt „ragaszkodom” a félelmekhez”?
• Abszolút lehetséges. De hangsúlyozom: elméleti lehetőségekről beszélgetünk most. Nem tudom, hogy a te esetedben konkrétan ez most igaz-e, csak  feltételezem.
• Hát én sem tudom, de nem érzek elutasítást erre a felvetésre…
• Lehetségesnek tartod, ugye?
• Igen.
• Érdemes lehet ezt a későbbiekben jobban szemügyre venni, és összeszedni a nyereségeit a félelmeidnek. Aztán talán van lehetőség arra, hogy ezeket a nyereségeket valami sokkal „kellemesebb”, konstruktívabb úton, utakon szerezd meg!
• Ez tetszik! ….de mi van, ha mindez mégsem működik nálam?…
• „mi van, ha?….” – mondanám, hogy ebben a pillanatban figyeld meg a tudatos gondolataidat, és vedd észre, hogy milyen rossz irányba visznek: egy elképzelt negatív jövőt vetítenek eléd, ami még nincs, amitől ezért most, a jelenben nem is kell(ene) félned, ami nem kell(ene), hogy már azelőtt megbénítson, mielőtt bármit is megpróbálnál tenni önmagadért! Mondanám, hogy helyettesítsd pozitív gondolattal, akkor is, ha érzelmileg most még nem tudsz azzal azonosulni, azaz nem tartod reálisnak, átérezhetőnek! Mondanám azt is, hogy vedd észre: a „kisördög” hogyan akarja elültetni benned a hamis gondolatot, kételyt ébresztve önmagadban is! De most inkább azt mondom: induljunk ki abból, ami van, azaz a te gondolkodási sémádból! Játszunk el azzal, hogy „mi van, ha” – de ezen a ponton egy vágyott jövőt képzelj el! „Mi lenne, ha … „és egészítsd ki elképzelt, vágyott jövőbeli állapotokkal! – Ugyanannyi erőfeszítésbe kerül, mint a negatív, félelmet keltő jövő elképzelése. És nagyjából ugyanannyira valóságos most, a jelenben, mint a negatív kimenetelű fantáziád. De amire ma sokat gondolsz, az lesz a jövőben a jelened!
• Feltéve, ha hiszek benne!
• … de ha nemcsak mondod/gondolod, hanem el is képzeled, és beleéled magad, akkor is sokat tettél a megvalósulásáért! Amit el tudunk képzelni, azt van esélyünk megvalósítani. Nem automatikusan és nem garantáltan, hiszen nem mágiáról van szó. Hanem arról, amiről a magyar nyelvünk is árulkodik: kép-zettség, kép-esítés, el-kép-zelés, kép-esség: mindegyik szó szótöve a kép. A kifejezésink utalnak a tudat „nyelvére”.
• Érdekes! És értem is, de mégiscsak meg kell kérdeznem, hogy ha így sem jutok jelentősen előbbre, akkor mit tehetünk?
• Előszöris, ahhoz, hogy előbbre juss, meg kellene pontosan fogalmazni, hogy mit értesz „előbbrén”. Vagyis célhoz akkor tudunk érni, és főleg: észrevenni, hogy célhoz értünk, ha elég pontosan tudjuk, mi is a cél! (Ez az első vagy második beszélgetés tárgya, az ún. „megállapodás”, „szerződés” megkötésével együtt.) Másodszor: persze, amiről beszélgetünk, számodra támogatás, valamiféle segítség. Elképzelhető, hogy nem elég, vagy nem megfelelő, vagy nem tudod működtetni, vagy… stb. Akkor tovább kell lépni.
• Azaz? Lehet, hogy gyógyszert is kell szednem?!
• Még az is lehet, nem tudom. De az biztos, hogy ha együtt nem jutunk már tovább egy pontnál, akkor másik szakemberhez küldenélek. A segítségbe az is beletartozik, hogy ha elértük (kompetencia) határainkat, akkor azt belátva, és elfogadva, tovább „delegáljuk” a segítséget kérőt. (Ismered az irgalmas szamaritánus történetét?) Gyógyszert én egészen biztosan nem adhatok. De ha szükséges, egy pl. pszichiáter majd ad. Ha pszichoterápiára lenne szükség, akkor pszichoterapeutához kell fordulni. És így tovább.
• Miért, ez nem terápia?
• Ez nem. Pszichoterápiát csak arra megfelelően kiképzett szakember végezhet. Ez lelkigondozás. Alapvetően szupportív funkciója van, és nem reparatív.
• Ahhoz képest, hogy lelkigondozás, Istenről, bibliáról egy szó sem esett.
• …még! De egyébként is: nem annyira Istenről, mint inkább Istennel kell beszélni! Éppen elég baj, hogy többet beszélünk Róla, mint Vele… De ez már egy másik történet.
• Oké, de mégis: hol van ebben az egészben az Isten, a hit?
• Nocsak, mégis fontos? J – Ennek örülök! Nos, előszöris: még alig beszélgettünk!… Fejedre olvashattam volna az Igét, de egyrészt az nem az én műfajom, másrészt nem tudtam felmérni, hogy hogyan fogadnád. Másodszor, és az lényeges: Isten itt van. Bennem, benned, köztünk. Adta az észt, a képességeket, a tudást, az ismereteket, mint ama talentumokat, amiket használunk. Mint ahogy egy testet gyógyító orvos is. Elsősorban fertőtlenítéssel, injekciózással, kötözéssel, műtéttel, stb. foglalkozik, s ha esetleg Isten vagy a hit nem is jut kifejezetten eszébe, akkor is a Tőle kapott talentumait használja éppen. Ráadásul, a mi hitünk szerint, a másik ember kezel ugyan, de a gyógyulást, helyreállást Isten adja. Testi vagy lelki problémák esetén egyaránt. A patikust sem vonod kérdőre, hogy miért gyógyszert ad, ahelyett, hogy imádkozna érted!…
• Akkor attól függően van jelen Isten egy gyógyítási vagy akármilyen folyamatban, hogy a benne résztvevők így hiszik vagy sem?
• Vagyis a hitünkün múlik? – Akarod kérdezni… Bizonyos értelemben: igen. Mivel Isten a hit tárgya, és nem az érzékszervi tapasztalaté vagy a tudásé. De ez nem azt jelenti, hogy a hitünk ad neki életet, hanem azt, hogy a hitünk az a képességünk, ami a tőlünk függetlenül létezőt „érzékelhetővé” teszi számunkra. De mondd csak. miközben így elkanyarodtunk a félelmeidtől, ha most visszagondolsz az utóbbi percekre: féltél?
• …nem…
• …mert máshol volt a figyelmed… és mert jelen voltál… nemcsak testileg, persze.
• Jó, de ez csak percekig tart, aztán újra támadnak a félelmet keltő gondolatok. Nem igazán tudom megállítani őket!
• …és főleg ne is akard megállítani őket! („Ne gondolj a piros elefántra!” – ismered, ugye?.. J ) De tudsz folyamatosan vissza-visszatérni a jelenbe! Engedd meg, ha ez nem sikerül tartósan! – És akkor – ahogy felvetetted- közvetlenül is Istenről: ismétled Isten nevét, Jézus nevét, vagy egy szentírási mondatot folyamatosan, miközben az el-elkalandozó gondolataidat érzékelve csak annyit teszel, hogy újra visszatérsz a név, rövid szöveg ismétléséhez! Ez a szemlélődő ima. Ez a jelenlét gyakorlata. Hogy a jelenlétbe az örökké Jelenvalóval, Istennel léphess közvetlenebb kapcsolatba! Egyúttal pedig önmagad belső, valódi énjével. Ez a ráhagyatkozás imája.
• Próbáltam én már ráhagyatkozni!…
• Egyrészt ne próbáld, hanem csináld! J Másrészt majd meséld el, hogy mégis hogyan próbálkoztál! És mennyire kitartóan? – Tudod, gyakori tapasztalat, hogy mi, emberek, hajlamosak vagyunk instant várni a segítséget Istentől is, mert hozzászoktunk az instant megoldásokhoz. Másrészt az is gyakori, hogy csak mondjuk, hogy ráhagyatkozunk, de valójában nem tesszük. Márpedig mondani valakinek például, hogy szeretlek, bár nagyon fontos ez is, de mellette tenni is szükséges! Ha csak mondanánk, az egy idő után nagyon kevés, sőt, akár hamis is lenne….
• Lehet, hogy értem, lehet, hogy nem… De azért csak nem hagy nyugodni a kérdés: ha Isten annyira szeret, akkor egyrészt miért kell kérni, hogy szüntesse meg a szenvedést? Másrészt miért ilyen sokszor, vagy sokáig?
• Fontos kérdések. De ezekről majd legközelebb beszélgetünk! És keresünk válaszokat közösen, Őt is megkérdezve – mert bár vannak éppen aktuális érévnyű válaszaim, de tk. én magamtól nem tudom a teljes igazságot. Most azonban annyival zárjuk le, hogy az ima, a vallásosság nem mágia. Nem úgy működik, hogy meghatározott formulákat pontosan elmondunk, meghatározott rituálékat elvégzünk, és az eredmény automatikusan és ennek köszönhetően megérkezik! És Isten sem „kávé automata”. Megtörténhet hirtelen változás, rövid idő alatt, akár egy ima után is, de ez Isten kegyelmén múlik, és nem a mi erőfeszítéseinken, „praktikáink” tökéletességén.

De most már végéhez érkeztünk a mai beszélgetésnek. A többiek mellett vidd magaddal ezt: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2 Kor 12, 9)

Nyitóképünk forrása: https://belsoerotrening.hu/