Korunk egyik legjellegzetesebb jelensége, hogy az emberek egyre szívesebben nevezik magukat „spirituálisnak”, miközben egyre kevésbé vallásosak a szó hagyományos értelmében. A két fogalom azonban nem azonos, és összetévesztésük nem csupán nyelvi pontatlanság, hanem lelkipásztori és pasztorálpszichológiai szempontból is komoly következményekkel jár. A kérdés nem pusztán elméleti: az ember Istenhez való

A kereszténység egyik legnagyobb veszélye nem kívülről fenyeget. Nem az üldözés, nem a szekularizáció, sőt még csak nem is az ateizmus. A legnagyobb veszély belülről jön: a képmutatásból. Amikor a hit nyelve megmarad, de az élet már nem követi. A képmutatás mindig ott kezdődik, amikor a hit elveszíti a súlyát,

Miért téved, aki a hívő embert „lelki sérültnek” nézi? A hitet sokan ma is gyanakvással figyelik: mintha a vallásosság a gyengeség jele lenne, és a hívő ember szükségképpen traumatizáltabb volna másoknál. A lélektan és a lelkipásztori tapasztalat azonban mást mutat: nem a hit betegít, hanem a torz vallásosság és a

Harminc vagy negyven év felett egyedül lenni ma már sokak szemében gyanús. Mintha az embernek mentegetőznie kellene: miért nincs még „valakije”, miért nincs gyűrű az ujján, miért nincs közös fotó, miért nincs gyerekzsivaj a háttérben. És ilyenkor jönnek a jól ismert mondatok: „engedd lejjebb az igényeidet”, „ne válogass”, „csak adj

Az egyházat sokan a kiengesztelődés, a megbocsátás és a szeretet otthonának képzelik. Okkal. Hiszen az evangélium szívében a megbékélés, a közösség és az irgalom áll. Mégis, aki valóban belülről ismeri az egyházi életet, jól tudja, hogy a templom falai között sem ismeretlenek a konfliktusok, a feszültségek, a fájdalmas kimondatlanságok. Sőt,

Az év vége mindig egy különös határvonal. Nem csupán egy dátum a naptárban, hanem egy lelki átjáró is, ahol lehetőség nyílik arra, hogy letisztuljanak bennünk dolgok. Megállunk egy pillanatra, és végignézünk az elmúlt hónapokon, a megtett utakon, az arcokon, akik velünk jöttek és azokon is, akik közben eltűntek. Nem mindenki