Öröm, boldogság
Minden ember vágya az öröm és a boldogság elérése és lehetőség szerint, a fenntartása. Gyakran történik hivatkozás a Kr.e. 4. században élt és tevékenykedett görög filozófusra és tudósra, Arisztotelészre, aki szerint az emberi élet végső célja a boldogság (eudaimonia). Hívőként némi korrekcióval azt mondhatjuk, hogy a végső cél az Istennel való egység, az üdvösség, bár kétségtelen, hogy a kinyilatkoztatás ígéretei alapján ez is boldogság, méghozzá olyan, amit szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem sejtett, és ami nagyon fontos: nem emberi erőfeszítés eredménye, hanem a teremtő Isten által készített. Ez a tudat, hit pszichikai szempontból tehermentesítheti az embert a boldogság biztosítására irányuló túlzott erőlködéstől, és megkönnyebbülést jelenthet annak tökéletes voltát illetően.
De mi is az öröm és mi a boldogság, ha már két, különböző szavunk van rá? Minden bizonnyal van létjogosultsága az egyéni, eltérő értelmezéseknek. Annyi bizonyos, hogy nem is olyan könnyű a kettő között különbséget tenni, s ha a definíciók szerves része egyfajta felfokozott érzelmi állapot, akkor az is belátható, hogy egyik sem bizonyul egy tartósnak. Sokkal inkább hosszabb-rövidebb ideig tartó pillanatokról, időszakokról lehet szó, talán az öröm esetében még inkább. A valóságot duálisnak érzékelő elme, tudat számára pedig ehhez az is hozzátartozik, hogy csak akkor vagyunk képesek az örömre, boldogságra, ha ezek ellenkezőjére: a boldogtalanságra és szomorúságra is. Ha ezeket is „megengedjük” magunknak, s nem akarunk mindenáron az elkerülésükre törekedni. Márpedig -ahogyan arra előző írásunkban kitértünk- felgyorsult, fogyasztói mentalitású posztmodern társadalmunknak egyik velejárója, hogy a szenvedést nemcsak, hogy teljesen száműzni akarjuk, de mindezt a lehető leggyorsabban akarjuk. Van már instant kávénk, instant levesünk, vannak azonnal ható forte, sőt ultra forte fájdalomcsillapítóink a test számára, és miért gondoljuk, hogy ez a gyorsaság, azonnaliság nem érvényesül a lelki életünkben is? Vagy pl. kapcsolatainkban? (Nem akarunk hosszan kitérni, de egy megjegyzés idekívánkozik: ahogy a gépek, technikai eszközök rövid élettartamra vannak tervezve, és a javításuk egyre jobban kimegy a divatból”, ugyanúgy az emberi kapcsolatainkat is áthatja ez a szemlélet. Ami elromlik, ahelyett hamarabb „veszünk” másikat, cseréljük le, mintsem javítjuk meg. S ne higgyük, hogy az Istennel való kapcsolatunkat ez a szemlélet érintetlenül hagyja: ha Isten nem segít azonnal, vagy általunk megszabott időre és módon, hajlamosak vagyunk elvetni őt is…) Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szenvedés, a boldogtalanság ellen lehet és kell is küzdeni. Nem életellenes, mazochista beállítottságot kívánunk preferálni (bár a mazochizmus is örömre, boldogságra törekvés). De a pszichés-mentális törvényszerűség fölött nem lehetünk úrrá: amilyen mértékben képes valaki megélni az élet egyik pólusát, olyan mértékben lesz része a másikban is.
Gondoljunk csak ezzel kapcsolatban Jézus hegyi beszédében a boldogság-mondásokra (Mt 5, 3-12; Lk 6, 20-26)!
Mivel minden ember törekszik a boldogságra, örömre, vizsgáljuk meg azt is, hogy milyen módon teszi ezt, és ennek a módnak mi az alapkoncepciója, ami motiválja a törekvéseket!
Feltétlenül feltételes boldogság
Ebben a tekintetben –kissé erőltetetten ugyan, de mégis megfigyelhetően- két részre oszthatjuk az emberiséget: az ún. nyugati és keleti típusra. Ezek a típusok nagyjából a földrajzi elhelyezkedéssel is egybeesnek (Európa, Észak-Amerika, illetve Ázsia), de nem feltétlenül, és nem kizárólagosan. Sokkal inkább a mentalitásról van szó. A nyugati ember mentalitására inkább jellemző az, hogy a boldogságot (és az örömet) is feltételekhez köti, míg a keleti kevésbé, vagy egyáltalán nem. Ez azt jelenti, hogy a nyugati ember a szocializációs útja során megtanulja és kondicionálódik arra, hogy a boldogságot feltételekhez kösse: valaminek az eléréshez, megszerzéséhez, tehát boldog lesz, ha… Ez arra sarkallja az embert egész életében, hogy keresse az újabb és újabb öröm- és boldogságforrásokat. Ha sikerül ezeket megtalálni, akkor szerencsés, de ha nem, akkor szenvedni fog. A keleti típusú emberre ezzel szemben ez a kondicionáltság kevésbé jellemző. Hajlamos a boldogság állapotára úgy tekinteni, mint amelynek nincsenek feltételei, mint amelyben bármikor, bármely körülmények között -vagy éppen ezek ellenére- része lehet. Ez, természetesen, nem jelenti azt, hogy ő szüntelenül örvendezik, és folyamatosan egy felfokozott, eufórikus állapotban él, főleg nem jelenti azt, hogy a körülményei mindig boldogságra adnának okot. Ha a körülmények hatással is vannak a lelkiállapotára, de nem uralják azt teljesen. E habitus kialakulására minden bizonnyal hatással volt és van a buddhizmus egyik alapvetése, Buddha négy nemes igazsága, amely szerint a szenvedés elkerülésének egyik alapvető módja, hogy felismerjük: a szenvedést a valódi, belső éntől való eltávolodás az önvalón kívül esőkkel való azonosulás, a vágyakozás és a valamihez, valakihez való ragaszkodás okozza. A szenvedés megszüntetésének nyolcrétű ösvénye annak leírása, miként szabadulhat meg az emberi tudat ezen tévedésektől, és végső soron a kondicionáltságától. Pszichológiailag könnyen belátható, hogy ha a tudat felismeri, hogy boldogságának akadálya legfőképpen saját programozottsága, akkor már csak e helytelen kondicionáltságot kell megszüntetni.
(Folytatjuk!)
Dr. Krasznay Mónika
nyitóképünk forrása: https://www.hotel-strategie.com
