Önreflektív szempontok lelkiismeret-vizsgálathoz
A lelkiismeret-vizsgálat tk. mindig egyben önreflexió is, hiszen önmagunk lelkiismeretének vizsgálata a cél – ebből kiindulva az alcím fölösleges szóismétlést tartalmaz – , noha a régi lelkitükrökként ismert szempontrendszerek tárgya hangsúlyosabban a szó, gondolat, cselekedet (megléte vagy a kellő elmulasztása), mintsem önmagunk. Az alcím ennek ellensúlyozására irányuló szándék jelzésére hivatott.A kérdések nem szorítkoznak a szűkebb értelemben vett lelkiismeret-vizsgálatra, és ezeknek a célja sem a bűntudat keltése.
Az alábbiakban kijelentő mondatok helyett szinte kizárólag kérdések felvetésével kívánok segítséget nyújtani önmagunk mélyebb megismeréséhez, önmagunkhoz, embertársainkhoz és Istenhez fűződő viszonyaink, kapcsolataink feltárásához. Nem kifejezett tanítások ezek, bár általánosságban elmondható: a jó kérdésekben egyúttal állítások, ha úgy tetszik: kijelentések, „tanítások” is vannak. A tudományos munkában, kutatásban, tanulásban is meghatározó az, hogy tudunk-e kérdezni. Sőt, a kérdezni tudás, a kérdések néha fontosabbak, mint a válaszok. Ha oktatunk, tanítunk, nemcsak a (kész) ismeretek direkt átadására kell koncentrálni, hanem arra is, hogy kérdezni tanítsuk a tanulni vágyót. Fokozottan érvényesül ez a szemlélet az önismereti utunkon. Önismeretet nem lehet könyvből, tanártól, stb. megtanulni, mint bármelyik más, lexikális ismeretet, jóllehet, az előbbiek mind fontos és nélkülözhetetlen segítséget nyújthatnak ezen az úton. Önmagunk megismerése nem pusztán öncélú, mert ezáltal – keresztény hitünk szerint – egyúttal (a bennünk is lakó) Istenhez is közelebb kerülünk (lásd: istenképűség, vagy Pál apostol: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok?”/1 Kor 6, 19a./), és minél inkább tisztában vagyunk önmagunkkal, annál inkább leszünk képesek az embertársainkkal és Istennel való szeretetkapcsolatra. Így leszünk hitelesebbek, kongruensebbek, empatikusabbak, elfogadóbbak (ahogy Carl Rogers, a humanista pszichológiai irányzat neves képviselője fogalmazza meg a legfontosabb kritériumait a segítő szakembernek, gyógyító emberi kapcsolatoknak).
Lelkiismeret-vizsgálatot nemcsak egy-egy bűnbánati, böjti időszakban, gyónások előtt végzünk, hanem akár naponta is, még ha ez utóbbi esetben nem is kifejezetten és tudatosan. Olyan időket élünk a világjárvány miatt, amikor vagy karanténban, vagy csak úgy, gyakrabban adódik lehetőségünk, vagy igényünk arra, hogy életünk alapvető viszonyulásait átgondoljuk, és ha lehet, változtassunk mindazon, amit változtatásra szorulónak vélünk.
Főbb célok a fentieket figyelembe véve, természetesen a teljesség igénye nélkül: önmagunk mélyebb, rejtettebb motivációival, cselekedeteink mozgatórugóival való, ítélkezés-mentes, de őszinte szembenézés. A hiányosságok, tökéletlenségek felismerése és „helyeslésmentes” elfogadása, mely a felmentést, a felelősség átruházását lehetőleg csak számon nem kérhető esetekben engedi meg.Embertársinkhoz, Istenhez való felületes, felszínes viszonyulásaink leleplezése és a korrigálás lehetőségeinek felvillantása; annak tudatosulása, hogy embertárainkhoz és Istenhez fűződő viszonyulásaink mélyen, önmagunkban párhuzamosak az önmagunkhoz való viszonyulásunkkal. Végső soron a cél: a tökéletlenségeink, fragmentális egzisztenciánk tudatosításán keresztül az önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel való őszinte és egész-séges, egészleges kapcsolat ápolása, mely a helyesen értett és helyes irányultságú szeretetre törekvésben mindannyiunk Isten által elrendelt boldogságát szolgálhatja.
KI VAGYOK ÉN?
„Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél:..” (Zsolt 8, 5-7)
– Törekszem-e felismerni magamban az Isten képére és hasonlatosságára teremtett valódi énemet?
– Vagy azonosulok a szerepszemélyiségeimmel, az álarcokkal, amelyeket hordok, és amelyek folyton változnak?
– Milyen elvárásoknak akarok megfelelni? – Szülőkének? Iskoláénak? Istennek? Barátokénak? Divatnak?
– Tudok-e örülni annak, ami és aki vagyok? – El tudom-e fogadni magam, vagy folyton elégedetlenkedve kritizálom a Teremtőt, és lekicsinylem az Ő mesterművét?
– Egyáltalán:meg merem-e engedni magamnak az örömöt, a játékosságot, a kikapcsolódást, vagy önmagam hajcsárakénthajszolom magam, ráadásul előfordul, hogy ezt Isten nevében, Istentől jövő utasításként értelmezem?
– Elhiszem-e, hogy Isten tökéletesnek teremtett a magam módján, hogy egyedi vagyok, és az Ő szemében értékes az összes testi-lelki adottságommal együtt?
– Elhiszem-e, hogy Isten így szeret, ahogy vagyok? …hogy nagyon szeret?
– Törekszem-e kibontakoztatni ezeket az adottságaimat, kamatoztatom-e a talentumaimat? Vagy lustán, nemtörődömséggel, esetleg félelemből, kishitűségből inkább elrejtem azokat?
– Igyekszem-e megtalálni azt a hivatást, azt az életutat, amit Isten nekem szánt, amire „megtervezett”? Elhiszem-e, hogy azáltal lehetek igazán boldog, kiteljesedett, így valósíthatom meg valódi önmagam?
– Keresem-e Isten vezetését az életemben? (Szentírás, papok, szülők, tanárok, nevelők, segítségével) Törekszem-e az Ő akarata szerint élni, és főleg: elhiszem-e, hogy az Ő akarata számomra a mindenki részére megfogalmazható általános irányelvek mellett olykor nagyon személyre szabott, másrészt hogy ez az akarat nem öncélú, hogy Isten nem kényúr, aki rám akarja erőltetni akaratát, hanem felismerem-e, hogy ez értem van? Hogy nekem jó, ha az Ő útmutatásai szerint élek, hogy ezzel én leszek valóban sikeres és boldog? Hogy így válhatok szentté…
IDŐ ISTENRE, ISTENNEL
„Ezekben a napokban történt, hogy kiment a hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.” (Lk 6, 12).
– Isten Örökkévaló. Örökké JELENvaló, Ő az örök MOST, a „Van, aki van”. Miért keresem akkor a múltban vagy a jövőben? („Régen volt, elmúlt”; – „Majd a mennyországban, majd ha odaát látom”; „majd imádkozom, ha ráérek, ha kedvem lesz”; stb.)
– Próbáltam-e már én is jelen lenni az Ő számára, a jelenlét(é)be helyezni magam, át mertem-e már adni magam Neki, mindenféle várakozás, elvárás, kérés, könyörgés vagyis „haszon” reménye nélkül, csak úgy, ahogy vagyok, hogy Ő szóljon, alakítson, formáljon, ahogy akar, és amikor akar? Hogy Ő adjon, vagy ne adjon valamit, amikor akar, ahogyan akar?
– Ha időt szánok is Istenre: többnyire üzletelek Vele, és a saját akaratom, vágyaim megvalósítására kérem fel? Vajon miért esik nehezemre kiengedni a kontrollt a kezemből, és a saját akaratomról, vágyamról, tervemről lemondani azért, hogy Ő munkálkodhasson?
– Vizsgáljam meg, mire és kikre szánok időt: megtudom, hogy kinek, minek milyen fontos szerepe van az életemben: minden ezzel ellenkező szólam, hitvallásom, énképem csak hazugság. Az idő az a legdrágább kincs, amit valakinek adni tudunk, akit szeretünk. Vehetjük akár a legdrágább ajándékokat a szeretteinknek: ha nincs rájuk időnk, semmit nem érnek az ajándékok. Pénzzel nem lehet sem időt, sem szeretet vásárolni…
– Vizsgálom-e, hogy dicsőítésem és hálaadásom mekkora részét képezi imaidőmnek, és milyen okai vannak! Tudok-e hálát adni és istent dicsőíteni számomra kedvezőtlen körülményekben is? Akár azokért, mert elhiszem, hogy csak azért történtek meg, mert megengedte, és ha a kezébe helyezem, jót hoz ki belőle, vagy előre azért a jóért, amit majd kihoz belőle? Van-e ekkora hitem?
– Bűnbánati imáim nagyon fontosak – amíg nem fordulnak át éppen az Isten szeretetében való kételkedésből fakadóan önmarcangolássá! Bánom-e, ami rosszul cselekedtem, úgy, hogy bánatom egyúttal ne az Istentől való félelemmé deformálódva, megbénítson a jó cselekvésében, és az egészséges életben?
RÁHAGYATOZÁS, BIZALOM ISTENBEN
„…mert ilyeneké a mennyek országa” (Mt 19, 14)
– Bízom-e benne, rá merem-e bízni magam mindenestől?
– A hitem tapasztalatra és tudásra épül, vagy felismertem már, hogy a hit per definitionem ezeket nélkülözi?
– Hitem, bizalmam Istenben: gyermekként tudtam-e bízni a szüleimben? Tudom-e, hogy az ősbizalom kialakulásáért vagy sérülésértnem vagyok felelős?
– El merem-e engedni saját elképzeléseimet, saját (többnyire felületes) vágyaimat, kéréseimet, és mindazt, amihez csak ragaszkodom, hogy mindent az Ő kezébe tehessek le, és Tőle várjak mindent? Teljes ráhagyatkozás…
– Tudok-e őszinte lenni vele szemben, előtte? Vagy Isten előtt is szerepet játszok? Azt hiszem, hogy becsaphatom? Azt hiszem, hogy Elé csak szépen, hibátlanul, bűntelenül lehet állni? „Isten szeme mindent lát” – ne riogatásra használjuk, hanem megnyugtatásra: látja mindazokat a tényezőket, külső-belső körülményeket, korlátaimat, gyarlóságaimat, amelyek miatt tévútra jutottam, rosszat tettem… De ne magamat mentegessem: bízzam ezt Rá, majd Ő felment. Jobban ismer, mint én önmagamat…
– Szeretem-e annyira, bízom-e benne annyira, hogy Ő minden gyarlóságommal, hibámmal együtt is szeret, és minden segítséget meg akar adni ahhoz, hogy felálljak, hogy irányt váltsak, hogy megtérjek? (Metanoia – megfordulás, megtérés.)
– Ki merem-e tenni magam annak a tapasztalatnak, hogy szívem legbensőbb, legőszintébb érzéseivel, legtitkosabb és nem mindig szép gondolataimmal, vágyaimmal, legyenek azok akármilyenek is, elé álljak?
– Tudok-e olyan gyermeki hittel imádkozni Hozzá, amely még valóban mindenhatónak tudja Istent, aki mindenre képes, és aki minden szorongattatott, nehéz helyzetből képes megmenteni, vagy erőt adni annak elviseléséhez, ha egészen rá merem bízni magam? – Vagy inkább bízom emberi, világi erőkben, saját megoldási terveimben?Elhiszem-e, hogy ha Őt szeretem, minden a javamra válik? (Vö.: Róm 8, 28) „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4, 6-7)
– Ha aggodalmaskodással töltöm időmet, eszembe jut-e, hogy ezzel egy könyöknyivel sem toldhatom meg az életemet, s hogy Jézus tehermentesítő szándékkal figyelmeztet: a mennyei Atyánk ismeri szükségeinket, nehézségeinket, tudja, hogy mire van valóban szükségünk, és hogy gondoskodik rólunk, aggodalmaskodással pedig semmit nem tudunk megoldani. Aggodalmaskodásom vajon nem annak a jele-e, hogy mégsem hiszek Istenben, vagy Istennek?
– Ehhez a hittel, ráhagyatkozással teli imához hozzátartoznak a kéréseink: merek-e mindenféle vágyammal, óhajommal Hozzá fordulni, és tudok-e bízni Benne annyira, hogy megnyugvással elhiggyem: mindazokat a kéréseket teljesíti, amelyek valóban a javamat szolgálják – s nem tekintem Istent automatának, aki a parancsaim és elvárásaim szerint ugrál körülöttem? Hiszek-e neki, el tudom-e fogadni, amikor valamire azt mondja: „Ne”, „Nem”, mert tudja, hogy nem válna javamra? Jóságos, szerető Apa-Anya, vagy Cola-automata Istenem van?
– Ha egy idegen nyelvet sokáig nem gyakorlunk, elfelejtjük… Isten „nyelvét” ismerem-e még? Felismerem-e még a lelkemben, a mindennapi történésekben, a tanításokban, a prédikációban, a szentírásban? Értem-e még a nyelvét? Akarom-e egyáltalán megismerni?
ISTEN- ÉS EGYHÁZKÉPEK: MEGBETEGÍTŐ VAGY MEGELEVENÍTŐ?
„„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”(Jn 14,6).
– Milyen istenképem van? Ítélőbíró? Büntető Isten? Hajcsár? Perfekcionista? Jó pásztor? Életet adó? „Velem összekacsintgató”? – Nézz Jézusra, mert aki őt látja, látja az Atyát!
– Milyen egyházképem van? Csak a jót vagy csak a rosszat látom meg, és általánosítok? Az egyház szentek és bűnösök közössége, Krisztus teste, és mindnyájan tagjai vagyunk. Én melyik oldalt erősítem?
– Elfordultam-e már az egyháztól, Istentől? Ha igen, megvizsgálom-e elfogulatlanul, hogy pontosan milyen képem van az egyházról, Istenről, hogy tudjam, pontosan kit és mit is vetek el? Lehet, hogy azt az isten- és egyházképet valóban el kell vetni… de törekszem-e megismerni a valóságot?
– Az egyetlen végső célIsten. Minden más csak a hozzá vezető eszköz lehet, még a vallásgyakorlás is. Össze szoktam-e téveszteni az célt az eszközökkel?
– Hogyan viszonyulok a más keresztény egyházak, felekezetek tagjaihoz? Testvérként, vagy fölényeskedő távolságtartással?
– Mit jelent a hitemhez, egyházamhoz való ragaszkodásom: megalapozott hűséget, vagy látens belső félelmet, melyet az instabil vallási identitás és meggyőződés táplál? Szembe merek-e ezzel a kérdéssel nézni?
– Hogyan járulok hozzá a magam lehetőségeivel, képességeivel a keresztények egységtörekvéseihez? „Legyenek mindnyájan egyek.”(Jn 17, 21a.)
A BOLDOG ÉLET ÚTJELZŐI
„A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket: »Boldogok a…«” (Mt 5, 1-3)
– Találkoztam már azzal az érzéssel, tapasztalattal, hogy a „világi” boldogság olykor ellenkezik az Isten által készített boldogsággal? Mit teszek, mit választok akkor, amikor ilyen (látszólagos) ellentmondást érzek? Kérem-e az Ő útmutatását?
– Korlátokként tekintek-e az Ő akaratára, parancsaira, tanácsaira, melyeket az egyház és a Szentírás elém tár, és amelyeket felismerek a lelkemben, vagy képes vagyok-e meglátni ezekben a szabad és biztonságos élet jelzőtábláit? Ha nem, mit teszek azért, hogy így tudjam látni? (Kresz-táblákaz úttesten.)
– Szánok-e egyáltalán elegendő időt arra, hogy önmagamra figyeljek, lelkem mélyére, hogy ott meghalljam Isten hangját, és elég időt a Szentírás olvasására, valamint az imádságra?
– Akarok-e boldog enni? Tudom-e, mi a különbség öröm, élvezet és boldogság között? Mit teszek azért, hogy boldog legyek? Folyton másoktól és más valamitől várom a boldogságot? Én felelek a saját boldogságomért.
– A körülményeket, az embereket akarom megváltoztatni, hogy boldogabb legyek, vagy felismertem-e már azt a törvényszerűséget, hogy a szemléletemet, és a reagálásaimat kell megváltoztatnom, mert csak ez áll (valamelyest) hatalmamban? De ez hatalmamban áll!Tudok-e különbséget tenni: „Uram, adj türelmet, /Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, /Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, /Amit lehet, és adj bölcsességet, /Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” (Assisi Szent Ferenc imája, részlet.)
– Hajszolom a múlandó boldogság-morzsákat, amelyeket meg tudok vásárolni, hiszen a reklámok ezt sugallják, amelyeket el tudok érni, „ha” ezt és ezt megvalósítom – vagy elhiszem-e, hogy a boldogságnak csak mi szabunk feltételeket? Elhiszem-e, hogy mindez csak az elme rossz játéka velünk, és hogy valójában a boldogságnak nincsenek feltételei, nem kell rá várni, elérni, teljesíteni, megszerezni: itt és most bennem van, és minden adott ahhoz, hogy felfedezzem. Elindulok-e erre a felfedezőútra, vagy leélem életemet a felgyorsult fogyasztói világban, ahol mindig a legjobb, legújabb és mindenből a legtöbb kell, mert „neked ez jár”?
– Mit jelent valóban elégedett lenni? Tudok-e elégedett lenni azzal, amim van, aki vagyok, vagy milyen más feltételeket szabok az elégedettségnek? Mit teszek-e érte inkább: magamon dolgozom, vagy azon, amit birtokolok, vagy annak megszerzésén, elérésén, amit birtokolni szeretnék?
ÉLETÜNK, TETTEINK MOTORJAI: GONDOLATOK, ÉRZÉSEK
„… változzatok át gondolkodástok megújításával…” (Róm 12, 2)
– Mit teszek, ha olyan negatív érzések és gondolatokat fedezek fel magamban, amelyek „nem engedhetők meg egy jó keresztény számára”? – Oda merem-e vinni Isten elé, őszintén, kendőzetlenül és bátran, hogy letegyem elé, hogy Rá bízzam, hogy Tőle várjam a segítséget ezek megváltoztatásához és az elfogadást, megértést is?
– A gondolatok, érzések, vágyak, stb. keletkezése és azok elmúlása fölött nem rendelkezem. De afölött igen, hogy mit teszek ezekkel, hogyan élem meg/ki, hogyan dolgozom fel!
– Ügyelek-e egyáltalán a gondolataimra, érzéseimre, tudva azt, hogy minden cselekedet ezekből indul ki? Jézus erre hívja fel a figyelmet a Hegyi beszédben. Nem elég, ha csak a tetteink tűnnek jóknak, mert lehet, hogy mögötte ellentétes, rossz gondolatok és érzelmek vannak, s akkor a tettek csak színjátékok. Farizeusi magatartás… (Mosolyoghatok valakire, ha közben szívemben haragot és megvetést táplálok iránta…)
– Tudom-e, hogy a tettek is formálják a gondolatokat és érzéseket? Cselekedeteimmel, viselkedésemmel milyen szokások kialakulásához, milyen gondolatok és érzések születéséhez, erősödéséhez járulok hozzá?
– Átgondoltam-e már alaposan, mit jelent az, hogy „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: ‘Uram, Uram!’, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7, 21) – Cselekvő szeretet! Hiába mondom a kedvesemnek naponta akár többször is, hogy „szeretlek”, ha közben elhanyagolom, sértegetem, elfelejtkezem róla, vagy kifecsegem a titkait!
– Életre szóló, legfontosabb emberi kapcsolataimat kiszolgáltatnám-e a folyton változó, alig irányítható érzéseimnek, hangulatomnak, vagy elhatározással is befolyásolható hűséggel, kitartással és jóra törekvésselstabilitást biztosítok nekik?
– Ne csak kerüljem a rosszat, hanem tegyem a jót! Kevés az, ha nem ártok valakinek: tegyek jót neki, vele! Ezzel hozzájárulhatok gondolataim, érzéseim formáláshoz is.
A TÖRVÉNY SZELLEME VAGY BETŰJE?
„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel.” (Mt 23, 25)
– Észreveszek-e ellentmondást a szívemben rejtőző érzések, gondolatok és mindennapi, vallásos cselekedeteim, megnyilvánulásaim között? Ha igen: merek-e őszinte lenni magammal – és Istennel szemben?
– Az előírásokat, az istenit útmutatásokat vajon lényegük szerint igyekszem-e megélni, vagy csak formailag? A törvény szelleme vagy a betűje a fontosabb? Sok vallásos előírásnak eleget lehet tenni úgy is, hogy a lényeget messzire elkerüljük, a célt végzetesen elvétjük (céltévesztés = ez a Biblia görög szavának magyar megfelelője a bűnre.)
– Ha templomba megyek, imádkozom, alamizsnát osztok, böjtölök, stb.: kinek akarok valójában megfelelni, tetszeni? Másoknak, önmagamnak, Istennek?
– Hogyan cselekszem a jót? Nappal, világosságban, zsúfolt főtereken, hogy mindenki lássa? Eldicsekszem velük, hogy mindenki tudja?
– Mi motivál valójában, lényem mélyén: a dicsőség, mások elismerésének megszerzése, az „elit kereszténység” félreértett státusza, netán Istentől is az elismerést várom, a kitüntetett helyet a mennyben, vagy korábbi bűneim törlesztését szándékoztam, esetleg kicsikarni tőle valami jó adományt? Üzletelek Istennel? Vagy önmagáért, a Jóért teszem a jót, azért, mert a maga a jócselekedet és a másik boldogsága tesz boldoggá engem?
– Észreveszem-e, ha képmutató vagyok embertársi viszonyaimban? Tudom, hogy ilyenkor valójában, mélyen, önmagammal és Istennel szemben is ilyen vagyok? Ha igen: mit kezdek ezzel a felismeréssel?
ISTEN, ÉN ÉS A MÁSIK EMBER
„Szeresd uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,30-31)
– Milyenek az emberi kapcsolataim? Törekszem-e mindenkiben felfedezni Krisztus arcát? Abban is, akit nem szeretek, akire haragszom, akitől irtózom, akit megvetek, lenézek?
– Tudom-e, hogy csak annyira szerethetem Istent, amennyire önmagamat, és embertársaimat szeretem?
– Tudom-e, hogy ha ismerőseim közül néhányat szeretek, másokat megvetek, akkor ugyanilyen mértékben vetem meg és szeretem magamat, és Istent is? Tudom-e, hogy ezzel kapcsolatban minden más csak képmutatás, álszentség, alázatoskodás? És főleg tudom-e, hogy nem tudok mindenkit mindig szeretni, de ezzel a tökéletlenségemmel együtt is tökéletes vagyok Isten számára?
– Tudom-e, hogy a szeretetnek, a megbocsátásnak nemcsak (kevésbé kontrollálható) érzelmi, hanem sokkal nagyobb mértékben befolyásolható akarati vonatkozásai is vannak?
– A szeretet érzése függhet a másik ember hozzám való viszonyulásától. A szeretetteljes viszonyulásom, cselekedeteim nem.
– Segítettem-e, tettem-e jót valakinek, akit egyébként érzelmekkel szeretni nem tudok, aki megbántott, akivel szemben emberileg jogosak az indulataim, a haragom? Ezt (is) jelenti a „Szeresd ellenségedet!”Vagy csak azokkal cselekszem jót, akik szerintem megérdemlik, akik kedvesek, jóságosak velem?
– Nem tudok megbocsátást érezni az iránt, aki nagyon megbántott? Tudom-e, hogy Jézus szerint a megbocsátani nem azt jelenti, hogy szeretet érzel annak ellenére, hogy…,hanem megteszed, hogy elengeded az illető irántad felhalmozott tartozását? Ha megbántottak, akkor tartoznak azzal, hogy szeretnek. Ezt a tartozást kell elengedni, és nem magamra erőltetni valamilyen érzést. Az majd megjön magától.
– Megpróbálom-e megérteni a másik embert? Próbálok-e az ő helyébe helyezkedni gondolatban, empatikusan, és az ő szemével látni, az ő fejével gondolkodni?
– Tudom-e szeretni és tisztelni önmagam, és ezt megkülönböztetni a helytelen, énközpontú önszeretettől?
– Meg tudok-emagamnak bocsátani? Meg tudom-e bocsátani magamnak, hogy nem tudok megbocsátani? El tudom-e fogadni a megbocsátást embertársaimtól, és főképpen Istentől?
– Figyelembe veszem-e, hogy az istenképzetem nem azonos Istennel? Megengedem –e, hogy azt Ő maga formálja, vagy félve ragaszkodom saját bálványomhoz?
Nyitóképünk forrása: http://www.keresztenyelet.hu/
