Az ember mindig kereste Istent. Kereste a csillagok mögött, a természet erejében, a filozófia gondolataiban, saját szívének mélyén. A filozófia eljuthat addig a felismerésig, hogy a világ nem önmagától van, hogy létezik egy örök és végtelen Valóság, akit Istennek nevezünk. Az emberi értelem képes felismerni a Teremtő nyomait a teremtett világban. Szent Pál apostol írja: „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.” A filozófia azonban csak az értelem ajtajáig jut el. A vallás ennél sokkal több. A vallás nem puszta gondolat Istenről, hanem találkozás az élő Istennel.
Lehet tudni valakiről anélkül, hogy ismernénk őt. Tudhatjuk, hogy létezik egy ember, olvashatjuk a könyveit, hallhatunk róla másoktól, mégsem élünk vele kapcsolatban. Ugyanez történik Istennel is. A filozófia beszél Istenről, de a vallás beszél Istennel. A hit nem elmélet, hanem kapcsolat. Nem hideg gondolat, hanem élő valóság. Jézus nem azt mondta, hogy az örök élet abból áll, hogy gondolkodunk Istenről, hanem ezt mondta: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent.” A bibliai megismerés nem információt jelent, hanem szeretetkapcsolatot.
Ezért szükségesek a vallásos gyakorlatok. Az ember nem tiszta szellem. Test és lélek egysége. Amit szeretünk, azzal időt töltünk. Akit szeretünk, ahhoz odafordulunk. A szeretet mindig formát ölt. Nem elég azt mondani egy embernek, hogy szeretjük, ha soha nem beszélünk vele, nem keressük, nem hallgatjuk meg. Az Istennel való kapcsolatnak is szüksége van találkozásra, csendre, figyelemre, jelenlétre. Ez az ima.
Az ima nem azért fontos, mert Istennek szüksége van rá, hanem mert nekünk van szükségünk Istenre. Az ima során az ember kilép önmaga zajából. Megáll. Elcsendesedik. Megérti, hogy nem ő a világ közepe. Jézus maga is rendszeresen félrevonult imádkozni. „Kora hajnalban fölkelt, kiment egy magányos helyre, és ott imádkozott.” Ha Krisztusnak szüksége volt az imára, mennyivel inkább szüksége van rá a modern embernek, aki állandó zajban és szétszórtságban él.
A templom sem azért fontos, mert Isten csak ott lenne jelen. Isten mindenütt jelen van. A templom azért fontos, mert az embernek szüksége van szent helyekre. Szüksége van arra, hogy kilépjen a hétköznapokból, és emlékezzen arra, hogy az élet több annál, mint munka, fogyasztás és szórakozás. A templom azt hirdeti, hogy az ember nem csupán földi lény. A liturgia pedig nem vallásos előadás, hanem találkozás a Szenttel. Az Egyház tanítása szerint a liturgia az a forrás, amelyből a keresztény élet ereje fakad.
A szertartások és a szentségek azért fontosak, mert Isten az egész embert akarja megszólítani. A kereszténység nem menekülés az anyagi világból, hanem annak megszentelése. A víz, az olaj, a kenyér, a bor mind azt hirdetik, hogy Isten belépett az ember világába. A szentségekben nem puszta jelképekkel találkozunk, hanem Krisztus működő jelenlétével. Jézus ezt mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad, és én őbenne.” A vallás nem emberi kapaszkodó Isten felé, hanem Isten lehajlása az emberhez.
Persze a vallásos gyakorlatok kiüresedhetnek. Az ember eljárhat templomba úgy, hogy közben szíve távol marad Istentől. Jézus kemény szavakkal figyelmeztetett erre: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem.” A külső vallásosság önmagában nem üdvözít. Az ima lehet gépies ismétlés, a liturgia lehet puszta megszokás, a böjt lehet önmutogatás. De a visszaélés nem teszi értelmetlenné az igaz valóságot. Attól, hogy valaki képmutató módon szeret, a valódi szeretet még létezik. Attól, hogy létezik üres vallásosság, még létezik élő Istenkapcsolat.
A vallásos ember sem mentes a szenvedéstől. A hit nem varázslat, amely eltörli az élet nehézségeit. A kereszténység nem olcsó boldogságígéret. Jézus nem azt mondta, hogy tanítványainak könnyű életük lesz. Azt mondta: „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok: én legyőztem a világot.” A hit azonban olyan reményt ad, amelyet a világ nem tud megadni. A vallásos ember nem azért boldogabb, mert kevesebbet szenved, hanem mert tudja, hogy nincs egyedül. Tudja, hogy életének van értelme. Tudja, hogy a szeretet erősebb a halálnál.
A modern ember gyakran azt hiszi, hogy a szabadság azt jelenti: nincs szüksége Istenre. De az Istentől elszakadt ember előbb-utóbb saját maga körül kezd forogni. A fogyasztás, a siker, az élvezet és a teljesítmény válik új vallássá. Az ember azonban nem tud önmagából élni. A szív mélyén ott marad a nyugtalanság, amelyet sem pénz, sem hatalom, sem élvezet nem tud betölteni.
Szent Ágoston évszázadokkal ezelőtt kimondta azt, amit a mai ember is hordoz magában: „Magadnak teremtettél minket, Urunk, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.” Ez a vallás igazi lényege. Nem szabályok rendszere. Nem hagyományőrzés. Nem puszta erkölcsi fegyelem. A vallás annak felismerése, hogy az ember Isten nélkül nem teljes. Az ima, a templom, a liturgia és a szentségek mind azért vannak, hogy az ember ne csak tudjon Istenről, hanem éljen is vele. A vallás végső soron nem más, mint válasz Isten hívására.
László atya
Fotó: ingyenes letöltés: https://pixabay.com/hu/images/search/papok/?pagi=6
