Az ünnepre való készület napjai gyakran sajátos kettősséget hordoznak. A körülöttünk lévő világ egyre sürgetőbben zakatol, miközben a liturgia csendes, lassú, szinte lélegzet-vételnél is finomabb ritmust kínál. Ebben a feszültségben sokan érzik úgy, mintha két világ között rekedtek volna: egyik oldalon a feladatok, elvárások, a „készen kell lennem valamire” kényszere, a másik oldalon pedig a csend utáni vágy, amely időnként épp a csendtől ijed meg.
Lelkigondozói helyzetekben újra és újra megtapasztalható, hogy a csend nem csupán áhított nyugalom, hanem belső tér is, ahol óhatatlanul szembetaláljuk magunkat azzal, amit eddig nem mertünk meghallani. A zaj sokszor takaró: elfedi a rendezetlen érzéseket, a ki nem mondott veszteségeket, a halkan szorongó félelmeket. Amikor valaki mégis megpróbál belépni ebbe a csöndbe, gyakran nem béke fogadja, hanem bizonytalanság. Mégis éppen ez a tér válik alkalmassá arra, hogy az ember – a maga töredezett valóságában – megélje Isten gyengéd közeledését.
A karácsony előtti időszak ugyanakkor felerősítheti azokat a belső hangokat is, amelyek azt suttogják: „nem vagyok elég jó, nem vagyok elég kész, nem így kellett volna alakulnia”. Ilyenkor a külső zaj egyszer csak belülre költözik, és már nem a bevásárlóközpont hangos zenéjeként zavar, hanem saját belső monológként. A papok feladata ebben a helyzetben nem az, hogy elhallgattassa ezt a hangot, hanem hogy átfordítsa: segítse az embert ráhangolódni arra az isteni szóra, amely nem követel, hanem meghív; nem számon kér, hanem megerősít; nem teljesítményt vár, hanem nyitott szívet.
A spirituális hagyomány jól ismeri az átmenet tapasztalatát. Advent olyan küszöbhelyzet, amelyben már nem vagyunk ott, ahol voltunk, de még nem értünk meg oda, ahová tartunk. Ez a liminalitás sokszor bizonytalansággal jár, mégis termékeny idő. Aki meg meri élni, az lassan érzékelni kezdi, hogy a csend valójában nem üresség, hanem ígéret. Nem öncélú lassulás, hanem a találkozás tere. Nem teljesítmény, hanem ajándék.
A lelkipásztori kísérés során különös jelentősége van annak, hogy az ember ne érezze kudarcnak, ha nem találja meg rögtön a belső békét. Elég egy apró mozdulat a csend felé: egy imában kimondott sóhaj, egy percnyi megállás a nap végén, egy halk „Uram, jöjj”. A csend nem akkor születik meg, amikor minden külső zaj elhallgat, hanem amikor az ember engedi, hogy Isten közel jöjjön hozzá ott, abban az állapotban, amelyben éppen van.
Karácsony mélyén nem a tökéletesen kivitelezett ünnep áll, hanem a befogadás gesztusa. Mária igent mondott egy olyan jövőre, amelyet nem látott át, mégis Isten békéjét hordozta. Advent végső értelemben erre tanít: kimondani – talán minden bizonytalanságunkkal együtt is –, hogy „legyen nekem a Te igéd szerint”. Aki ezt a mondatot lelkében kimondja, az már átlépett a zajból az ünnep csendjébe, még akkor is, ha körülötte továbbra is zajos a világ.
László atya
Fotó: ingyenes letöltés: https://pixabay.com/hu/photos/kar%c3%a1csonyi-v%c3%a1s%c3%a1r-kar%c3%a1csony-2994597/
