Kézen fogva Isten országa felé
A régi öregek mondogatták, hogy négy évszakban kell megismerni egymást. Mert, ahogy a természet is jellegzetes változáson megy keresztül, az ember természete is más ősszel, télen, tavasszal, nyáron. S megtapasztalva ezt a négyféle ,,hangulatot”, kiderül, hogy az a valaki, akit jövendőbelidnek választottál, hozzád való-e, vagy nem – említi Makkai László pasztorálpszichológus atya, ám hangsúlyozza, hogy ennek az ismerkedésnek véletlenül sem az ,,összebútorozás” a módja. Egy év kibírható testiség és összeköltözés nélkül, sok szép közös programmal, udvarlással, beszélgetéssel…
– Egyetemen fiatalokkal beszélgetve tapasztalom, hogy többségük nem házasságban gondolkodik, hanem inkább az összeköltözésben, amolyan ,,próbaképpen”. A mai liberálisabb világ erre viszi el őket, hogy együtt élve – ám mindenféle kötöttségek nélkül! – ,,szokják egymást”. Így sajnos nincs meg a klasszikus házassági előkészülő szakasz: az együtt járás, abból fakadóan a közös gondolkodás folyamatos kialakítása, közös értékrendek megtalálása. Alig telik el pár hét, s már ,,bútoroznak is össze” – ahogy gyerekkorom falujában mondták. Nagyon nehéz a fiatalokat meggyőzni, hogy nem lesz ettől jobb később a házasság. Mert elmarad a kapcsolat szépen felépített íve: először ,,nézelődöm”, ismerkedem különböző közösségekben, lassan kialakulnak a szimpátiák. Ha valakivel ez kölcsönös, azzal többet beszélgetek. Szinte észrevétlenül átcsúszhatnak az együttjárási szakaszba, fellángolhat a szerelem. Aki szerelmes, nehezen tud gondolkodni, csőlátással csak a másikat látja, és sok mindent elhanyagolhat a tanulástól a barátokon át a családig, mert egy irányba fókuszál. De ez így van jól. Nagyon erős pozitív töltetet ad, hogy van valaki, akinek fontos vagyok, aki gyönyörűnek lát, s azt suttogja: szeret. Sokan nem tudják megérteni, milyen szép, bensőséges élmény az együttjárás, amelyből kimarad a testiség, annál több a beszélgetés, s annak a megtapasztalása, hogy kíváncsi rám a másik. Annyira elveszett már a világból a nyitottság a másik felé, a megismerés igénye. A vágy, hogy kiderítse, ki vagyok legbelül, melyek a kedvenc dolgaim, de még a gyengeségeim is, hogy ezekkel együtt fogadjon el, ezekkel együtt szeressen. A találkozások során persze a nézetkülönbségek is előjönnek. Van olyan, amit tudunk alakítani, formálni, s van, ami összecsiszolhatatlan.
– Tényleg van összecsiszolhatatlan?
– Igen, úgy gondolom, számos területen.
– Az nagy baj egy kapcsolatban?
– Nem feltétlenül. De én azt látom, hogy ha mondjuk az egyik fél tradicionálisan vallásos, a másik viszont inkább ellene van, talán egy ideig tolerálja a templomba járást, ám 10-15 év múlva már lehet ebből számonkérés, veszekedés. Vagy az is nagyon zavaró, ha esetleg nem fogadja el a templomi barátokat, közösségeket, akikkel a párja énekelt a kórusban, vagy épp’ ministránskodott. De politikai nézet miatt, vagy a divat tekintetében is komoly súrlódások adódhatnak. Egyszerű példa: lehet, hogy valaki szeretne magán tetoválást, a másiknak viszont ez nem tetszik. A kezdeti fellángolás idején még elnézhetők ezek a dolgok, de később nagy összetűzések forrásává válhatnak.
– Az összeköltözés során ezek a problémák jóval hamarabb előjöhetnek…
– Meg kellene próbálni a fiatalokat lebeszélni erről. De a szülők legyintenek: nem tudok ezzel mit kezdeni. Elköltözött Pestre, vettünk neki lakást, megismert valakit, együtt akarnak lenni… Mifelénk ezt úgy hívták, hogy vadházasság. Nem rendezett, nem törvényileg, Isten előtt megkötött házasság. A veszély ott lebeg, hogy lecserélem/lecserél, kirúgom/kirúg…, menjen máshová, ez az én lakásom… A konfliktusok így tényleg hamarabb lezárulhatnak, mint egy házasságban, hiszen ott azért igyekszünk megoldást találni, és nem a legkönnyebb utat választjuk. A házasság kölcsönösségen alapul. A házaspárok megtanulnak engedni, türelmesnek lenni, a másiknak igazat adni. És megvan az a biztonságérzet, hogy akihez én hazajövök, az szeret engem, nem fog kidobni, nem fog lecserélni – jó esetben persze: ha a házasságnak megvan a komoly ismerkedési, együtt járási alapja, akkor bízhatunk benne, hogy kapcsolatunk nem silányul ilyen könnyelmű döntéssé.
– Egy stabil házasság sok szempontból biztonságot nyújt.
– Mert ezekben jelen van az Isten, aki mindig jót akar, a boldogságunkat akarja… A házaspárok szépen meg tudják élni a tartozást valakihez, közösen gondolkodnak a gyermekvállaláson, együtt törik a fejüket, mi legyen a kicsi neve. Amikor ilyen szerető környezetbe érkezik meg egy gyermek, az nagyobb biztonságot ad pszichésen, mentálisan a család minden tagjának… Kutatók állapították meg, hogy még a női meddőségnek is van valami köze a nem rendezett kapcsolatokhoz: nincs igazi biztonságérzet, nem a törvényes, ,,hites” ura van mellette, nem szentesítették a kapcsolatukat… – van ebben egyfajta félelem, és a szervezet valahogy reagál erre a helyzetre. Mégis sokan választják ezt a könnyebb utat, hallgatnak a sátán szavára, a csábításra, hogy költözzenek össze, ma már ez természetes…, és ezzel rengeteg konfliktusba húzzák bele önmagukat is, sőt a szülőket is.
– Azt hiszem, a szülők ezt már feladták, és a társadalom is. Talán csak az egyház nem adta fel.
– És az egyház nem is fogja! Hiszen a közös jövőhöz nagyon fontos, hogy a kapcsolatot az Isten is szentesítse. Hogy nemcsak összefújt bennünket a szél és élünk, mint vadvirágok a réten, hanem azzal a mottóval akarunk szépek lenni egymás előtt és az Isten előtt is, hogy ,,tisztaság az oltárig, hűség a sírig”. Ma, amikor azt látjuk, hogy nem ez a trendi, én azt mondom: nem biztos, hogy ami trendi, az jó. És az sincs jól, hogy a társadalom és a szülő feladja! Nincs jól, de belesodródunk és beletörődünk egy olyan helyzetbe, amit nem jó szívvel engedünk meg, de kreálunk hozzá okot, mint a ,,családi békesség”; reményt, hogy ,,majd csak belátja”… Ezek a belső keserűség szavai, hiszen nem így tervezi egy keresztény szülő a gyermeke életét, jövőjét, párkapcsolatát, hanem úgy, ahogy azt több ezer év óta megszokta az emberiség. A szülők értékrendje szerinti nevelés azért sok fiatalban ,,bujkál”, csak félnek, hogy mi van, ha nem sikerül jól a házasság. Ezért mondogatom nekik gyakran, hogy többet kell imádkozni a jó házasságért. A jó házasságok is tele vannak konfliktussal, feszültséggel, problémákkal, de mindig van kihez fordulni, van kitől erőt kérni: az Istentől. Éppen ettől stabilabb, erősebb egy keresztény házasság. A templomban esküt tettem az Isten előtt, és hiszek a kimondott szavamban, amibe nem fér bele a ,,lecserélés”. Kimondtam az oltár előtt az igent. Nem egy embernek – anyakönyvvezetőnek, polgármesternek –, hanem magának az Istennek, és hiszem, hogy Ő velünk marad. Ha probléma van, segít megoldani, segít átlátni helyzeteket, nehézségeket. De ma sokan eleve úgy indulnak, hogy nincs szükségem Istenre, majd én kitalálom, hogy nekem mi a jó. Számtalan zsákutcája van ennek az eszmefuttatásnak!
– Ha belenézünk egy-egy romantikus filmbe, az a jellemző, hogy alig ismerkedik meg a nő és a férfi, a következő jelenet már a hálószobában játszódik… Nincs, ami az érték, a tartás felé mutatna, visszafogna…
– Isten bátorítása, gondviselése lehet a visszafogó erő annak, aki ezt elfogadja. Higgyük el, ha Ő életet adott nekünk, és lehetőséget felnövekedésre, tanulásra, párunk megtalálására, akkor boldog és szép lehet az életünk a házasság kötelékében. Szép – és szent. Mert a házasságban megélt szentség a legtöbbet tudja adni az embernek nemcsak erre az életre, hanem az üdvösségre is. Hiszen akivel megkötöttem a házasságot, akivel együtt neveltük gyermekeinket, elértük a tisztes öregkort, azzal akarok lenni az Isten országában. Tehát az üdvösségem munkálása és formálása itt a földi életben a házastársammal kéz a kézben, közös felelősségünk.
– Kicsik még a gyermekei, de ha Ön elé állnának 18-20 évesen, bejelentve, hogy összeköltöznek a partnerükkel, hogyan próbálná megállítani őket?
– Az élet persze kiszámíthatatlan, de úgy gondolom szülőként, hogy nem szabad odáig jutni, hogy ez már csak egy bejelentés legyen. Ha látszik, hogy komoly kapcsolatuk formálódik valakivel, azt támogatni kell azon keretek között, amit mi lelkiismeretben, értékrendben fontosnak tartunk… A gyermekek korához igazodva, beszélgetéseinkben folyamatosan tudatosítani kell bennük, hogy nem az összeköltözés a perspektíva, hanem az udvarlás, együtt járás kicsúcsosodásaként az oltárnál kötött házasság legyen a cél, amelynek nehéz és boldog pillanataiban egyaránt velünk lesz az Isten. Még ha más idők is járnak, mégis bízom benne, hogy ,,visszafordulnak” sokan ahhoz a gondolkodáshoz, hogy tisztaság az oltárig, hűség a sírig.
Új Misszió Folyóirat
Dobos Klára / Makkai László atya
nyitóképünk forrása: https://www.boundless.org/
