Miért nem jönnek a fiatalok? Miért fogy a bizalom? Miért beszélnek sokan keserűen az egyházról?
Vannak válaszaink. Beszélünk a közönyről, a fogyasztói szemléletről, a hit továbbadásának nehézségeiről. Ezek valós kérdések. Engem azonban papként egy másik kérdés is foglalkoztat: milyen velünk találkozni? Milyen érzés belépni a templomunkba? Megszólítani bennünket? Elmondani előttünk egy kudarcot, egy kételyt, egy szégyellt élettörténetet? Mi történik azzal, aki még nem ismeri a szavainkat, a szokásainkat, és nem tudja, mikor kell felállni?
Mielőtt számon kérjük a világ hitetlenségét, vizsgáljuk meg a saját hihetőségünket.
Az egyház az otthonom. Itt kaptam a hitemet, itt szolgálok, és felelősséget érzek azért, milyen belépni ebbe az otthonba. Hiszek abban, hogy Krisztus jelen van az egyházban, hogy a szentségek életet adnak, és hogy az evangélium képes átformálni az embert. Éppen ezért fáj, amikor a viselkedésünk elfedi azt, amit hirdetünk.
A hitelesség kérdését magamnak is fel kell tennem. A papi szolgálatból következő tekintély felelősség: figyelni, igazat mondani, kísérni, és felismerni azt is, amikor hibázom. Egy ember számára az egyház olykor egyetlen találkozásban válik valóságossá. Abban, ahogyan fogadjuk a gyászát. Ahogyan válaszolunk a kérdésére. Ahogyan intézzük a temetését. Ahogyan a hittanórán kezeljük a bizonytalanságát. Vagy abban, ahogyan keresztényként beszélünk az interneten valakiről, akit nem kedvelünk.
A modorunknak is van teológiai következménye: valaki abból sejti meg, milyen lehet az Isten, ahogyan mi bánunk vele.
Ez súlyos felelősség. Különösen akkor, ha az illető eleve félve érkezik. Talán régen járt templomban. Talán megsebzett a múltja. Talán attól tart, hogy megint csak azt fogják elmondani neki, miben rossz. A léleknek idő kell. A bizalomnak is. Egy gyors vallásos válasz lezárhatja azt a beszélgetést, amelyben végre valami fontos megszülethetett volna. Amikor valaki összeszedi a bátorságát, hogy beszéljen, először figyelmet érdemel. A magyarázataink várhatnak.
Természetesen az evangélium követelményeket támaszt. A hiteles tanúságtétel is találkozhat elutasítással. Mégis meg kell vizsgálnunk, mi történt: valakit a keresztény tanítás állított nehéz kérdés elé, vagy a mi türelmetlenségünk, fölényünk és érzéketlenségünk sebzett meg?
Ezt a különbséget nem intézhetjük el azzal, hogy „ma már senki sem akarja hallani az igazságot”.
A mai magyar társadalomban az egyház sok terhet hordoz. Tanít, ápol, segít, közösségeket tart meg. Rengeteg csendes, áldozatos ember dolgozik benne. Papok, pedagógusok, szerzetesek, szociális munkatársak, önkéntesek. Olyan emberek, akiknek a neve ritkán kerül a nyilvánosság elé, de akik nélkül sokak élete nehezebb volna. Az ő szolgálatuk is kötelez bennünket. Méltó működésre, tisztességes döntésekre és őszinte felelősségvállalásra.
A közéletben ehhez a lelkiismeret szabadsága is hozzátartozik. Az egyházi szó akkor hiteles, ha ugyanazzal az erkölcsi mércével méri a hozzá közel állókat és a vele vitázókat. Ha kiáll az emberi méltóságért akkor is, amikor ez kényelmetlen. Ha a templomban annak is jut hely, aki másképpen gondolkozik.
Az oltár körül egymás testvérei vagyunk. Ennek az ajtón kívül is következménye kell legyen. A hitelesség egyik próbája az, hogy kimondjuk-e az igazságot akkor is, amikor a saját köreinknek kellemetlen.
Az egyházon belüli ügyekben ugyanez a mérce. Meghallgatjuk-e azt, aki méltatlan bánásmódot jelez? Biztonságban van-e, aki panaszt tesz? Megvédjük-e a gyermeket, a kiszolgáltatott embert, a hatalommal szemben gyengébbet? Képesek vagyunk-e kivizsgálni egy ügyet anélkül, hogy előre eldöntenénk, kinek kell igazat adnunk?
Az áldozat hallgatásából nem épülhet az egyház jó híre.
A felelősség nem egyforma. Egy püspöknek, papnak vagy intézményvezetőnek több lehetősége és súlyosabb kötelessége van, mint annak, aki alig tud hatni a közösség működésére. A közös önvizsgálat nem moshatja el a személyes felelősséget. A bocsánatkérést pedig védelemnek, jóvátételnek és ellenőrizhető változásnak kell követnie.
És a fiatalok?
Gyakran úgy beszélünk róluk, mint akiket valahogyan vissza kell hozni. Közben meg kell kérdeznünk, milyen helyet készítünk nekik. Kíváncsiak vagyunk-e rájuk akkor is, amikor még nem tudják megfogalmazni a hitüket, de már pontosan el tudják mondani, miért csalódtak bennünk?
Fiatalokat szeretnénk a padsorokba. A kérdéseiknek is adunk helyet?
A fiatalok sokfélék. Van, akit a hagyomány szépsége és a liturgia ünnepélyessége vonz. Más egy személyes kapcsolatban talál közel a hithez. Van, aki világos tanítást keres, más először csak azt szeretné megtapasztalni, hogy szabad őszintének lennie.
Én olyan egyházban szeretnék szolgálni, ahol valaki elmondhatja: „Atya, ezt én még nem tudom elhinni.” És ahol marad időnk beszélgetni. Ahol a kérdését komolyan vesszük, és mi is komolyan beszélünk arról, amiben hiszünk.
A fiatalnak joga van a hit gazdagságához: a Szentíráshoz, a méltó liturgiához, az imádsághoz, a csendhez és a lelki kíséréshez. Ahhoz is, hogy valódi felelősséget kapjon. Hogy az ötleteivel kezdjünk valamit. Hogy a jelenléte alakíthassa a közösségünket.
A programjaink száma önmagában keveset mond arról, van-e közösség. Fontosabb kérdés, hogy észrevesszük-e, ha valaki eltűnik. Tudjuk-e, ki maradt egyedül a gyászával? Van-e kinek szólnia annak, aki válságba került?
A közösség ott kezdődik, ahol valakinek hiányzom.
Papként könnyen megszokom, hogy én beszélek, és mások hallgatnak. Ezért különösen fontos megkérdeznem magamtól: mikor engedtem utoljára, hogy valakinek a tapasztalata megállítson? Tudok-e úgy figyelni, hogy közben még nem készítem a válaszomat? Tudok-e segítséget kérni? Tudok-e bocsánatot kérni?
Az egyház szentsége minket, tagjait is megtérésre hív. A kegyelem arra indít, hogy felismerjük a bűnünket, felelősséget vállaljunk érte, és változtassunk. Ez a közösségeink és intézményeink működésére is érvényes.
Az egyház szeretetéhez hozzátartozik, hogy nem hagyjuk szó nélkül, amivel eltorzítjuk az arcát.
Sokszor kérdezzük, hogyan szólíthatnánk meg jobban a társadalmat. Érdemes ugyanilyen komolyan megkérdezni, hogyan lehetnénk jobban jelen az emberek életében. Meghallgatni egy magányos embert. Tisztességesen kezelni egy panaszt. Időt adni egy kérdező fiatalnak. Jóvátenni, amit elrontottunk. Segíteni annak is, aki talán soha nem fog belépni a templomunkba.
Én ilyen egyházat szeretnék: ahol van bátorságunk az igazsághoz, türelmünk az emberhez és alázatunk Isten előtt. Ahol a sebekkel érkezőnek jut hely, idő és figyelem. Ahol a hitünk felismerhető abban is, ahogyan egymással bánunk.
A hitelességért naponta felelünk. A következő beszélgetésben, döntésben, prédikációban és konfliktusban is. Ezért miközben azt kérdezzük, milyen egyházat keresnek ma az emberek, egy másik kérdés elől sem térhetünk ki:
Ha valaki kizárólag abból ismerné meg a kereszténységet, ahogyan mi bánunk vele, milyen Krisztust ismerne meg?
László atya
