A trauma nem egyszerűen egy fájdalmas emlék. Inkább olyan tapasztalat, amely egy adott pillanatban meghaladta a megküzdési lehetőségeinket. Lehet egy súlyos veszteség, bántalmazás, elhanyagolás, megalázás, baleset vagy tartós bizonytalanság. És nem minden megrázó eseményből lesz poszttraumás zavar: sok ember idővel, megfelelő támogatással képes rendezni magában a történteket. A nehézség akkor kezdődik, amikor a történet látszólag véget ért, de a szervezet számára a veszély még nem múlt el teljesen.
Az ember képes arra, hogy ne gondoljon valamire. Elterelhetjük a figyelmünket, munkába menekülhetünk, megpróbálhatjuk elfojtani a fájdalmas emlékeket és érzéseket. Ez rövid távon akár szükséges védekezés is lehet. Az elfojtás azonban nem ugyanaz, mint a feldolgozás.
A tudat, az érzelmek és a test nem egymástól független rendszerek. A tartós stressz testi tünetekkel is együtt járhat: izomfeszültséggel, fej- vagy gyomorfájdalommal, alvási nehézségekkel, fokozott készenléttel. A krónikus stressz meglévő testi problémákat is súlyosbíthat.
Ezért előfordulhat, hogy valaki őszintén azt mondja: „Én ezen már túl vagyok.” Közben azonban bizonyos helyzetekben aránytalan szorongást érez, nehezen bízik másokban, állandóan kontrollálni szeretne, könnyen megijed, ingerlékennyé válik, vagy képtelen igazán ellazulni. Nem feltétlenül az emlék dolgozik benne tudatosan. Inkább egy régen megtanult veszélyjelzés kapcsol be újra.
A feldolgozatlan trauma gyakran nem úgy jelenik meg, hogy valaki folyamatosan a múltra gondol. Sokkal inkább a jelenre adott reakcióiban mutatkozhat meg.
Egy gyermekkori elhagyás később túlzott félelmet kelthet egy kapcsolat elvesztésétől. A kiszámíthatatlan családi környezetből érkező ember felnőttként állandó kontrollra törekedhet. A sokat kritizált gyermekből olyan felnőtt válhat, aki egy egyszerű megjegyzést is elutasításként él meg. Ilyenkor nem feltétlenül a jelen helyzet nagyságára reagálunk. A jelen megérint valamit a múltból.
A traumával összefüggő problémák fennmaradásában éppen ezért szerepet játszhat az elkerülés, a gondolatok elnyomása és azok a régi értelmezések, amelyek miatt az ember a veszélyt továbbra is jelenvalónak érzékeli. A feldolgozás nem felejtést jelent. És nem azt, hogy többé nem fáj az, ami megtörtént. Inkább azt, hogy a múlt lassan valóban múlttá válik.
Képes vagyok felidézni, de már nem sodor magával ugyanúgy. Felismerem, hogy amit akkor átéltem, az nem feltétlenül történik meg újra most. Meg tudom különböztetni a régi veszélyt a jelenlegi helyzettől. Szavakat találok arra, amit egykor talán csak félelemként, szégyenként, haragként vagy testi feszültségként éltem át.
A feldolgozásban ezért fontos lehet a biztonságos emberi kapcsolat, az érzések felismerése és megnevezése, a történtek újraértelmezése és – megfelelő körülmények között – a traumatikus emlékekkel való fokozatos szembenézés. A trauma kezelésében több bizonyítottan hatékony pszichoterápiás módszer létezik, köztük trauma-fókuszú kognitív viselkedésterápiák és az EMDR.
Nem pusztán attól, hogy azt mondjuk magunknak: „ne gondolj rá”. A feszültség akkor kezdhet csökkenni, amikor a szervezet ismételten megtapasztalja: most biztonságban vagyok.
Ezt segítheti a kiszámítható napirend, a megfelelő alvás, a rendszeres mozgás, a légzés és izomrelaxáció, valamint mindenekelőtt a biztonságos emberi kapcsolatok.
Mélyebb traumák esetében azonban nem mindig elegendő az önsegítés. Ha az emlékek, rémálmok, szorongás, elkerülés vagy testi készenlét tartósan fennmaradnak és akadályozzák a mindennapi életet, érdemes trauma kezelésében jártas szakember segítségét kérni. Talán így lehet a legegyszerűbben megfogalmazni: Amit elfojtunk, annak a hangját egy időre lehalkíthatjuk. De amit feldolgozunk, annak már nem kell ugyanazzal az erővel irányítania bennünket.
A gyógyulás nem a múlt kitörlése. Hanem annak lassú megtapasztalása, hogy ami akkor történt, megtörtént, de már nem történik folyamatosan.
László atya
