A prédikáció – vagy ahogyan sokan nevezik: a szentbeszéd – a szentmise egyik legvártabb, de gyakran legkritikusabb része. A hívek sokszor azzal az elvárással ülnek le, hogy ott valami számukra személyes, megszólító üzenetet kapjanak. Ám nem mindig történik meg a „találkozás”. Hol akad el a dolog? És mitől válik egy szentbeszéd nemcsak hallgathatóvá, hanem emlékezetessé is?
Nem hosszú, hanem tartalmas
A jó szentbeszéd nem hosszú. Vagyis: nem az időtartam, hanem a tartalom mélysége és személyessége számít. Egy 7–10 perces prédikáció sokkal többet ér, ha benne van az élet, mint egy 20 perces, amely szép, de nem szól senkihez. Kutatások szerint egy átlagos felnőtt figyelme 7-10 percig tartható fenn aktívan – és ez különösen igaz a vasárnap reggeli csendes áhítatban ülő hívekre, akik sokszor családdal, hétköznapi gondokkal érkeznek, és nem teológiai traktátusokra vágynak.
Mitől „jó” egy prédikáció?
Megszólít. Nem általánosságokról beszél, hanem élethelyzeteket érint. Amikor a pap arról beszél, hogy milyen nehéz ma becsületesen élni, megbocsátani a családban, vagy hinni akkor is, amikor minden széthullik – az ember azt érzi: „ez rólam szól”.
Történetet mesél. Egy jól elmondott, akár saját élmény vagy valós emberi történet többet adhat, mint tíz idézet. A példabeszédek ereje ma is él: nem magyarázatokat várunk, hanem világosságot.
Kérdez. Nem mindig kell mindent megválaszolni. Egy jó prédikáció kérdést hagy bennem. Gondolkodásra hív. Kimozdít a megszokásból.
Krisztus-központú. A prédikáció nem a pap gondolatainak gyűjteménye, hanem Krisztus üzenetének közvetítése a mai ember számára. Ezért fontos, hogy ne csak „aktuális” legyen, hanem „örök” is.
Stílus és jelenlét – nem mindegy, hogyan mondják
A hívő nemcsak a szavakat hallja, hanem a hangot, a testtartást, a figyelmet. Egy pap, aki valóban jelen van, aki őszintén és szeretettel néz körbe, már prédikál, még mielőtt megszólalna. A jó szentbeszéd nem szónoklat, hanem párbeszéd Istennel és a közösséggel. Egy vidéki parókián hallottam egyszer egy idős atyát, aki láthatóan nem volt nagy szónok. Mégis: pár mondatával olyan egyszerűen beszélt az evangélium öröméről, hogy mindenki csendben maradt utána. Nem a retorika tette hatásossá, hanem a hitelesség.
A hallgatók felelőssége
Nemcsak a papon múlik minden. A hívő közösségnek is készülnie kell arra, hogy befogadja az Igét. Ha előítéletekkel, unalommal vagy figyelmetlenséggel ülünk le, akkor a legszebb szavak is leperegnek. A prédikáció nem egyoldalú üzenet – kölcsönös figyelem és nyitottság szükséges hozzá.
Megújulás a szentbeszédben?
Igen, szükséges – de nem formában, hanem lélekben. Több bátorságra van szükség ahhoz, hogy a papok saját küzdelmeikről is beszéljenek, hogy ne csak tanítsanak, hanem tanúságot tegyenek. Több közös előkészület, imádság, párbeszéd – hogy valóban megszólalhasson Isten hangja a prédikációban.
Egy jó szentbeszéd nem tökéletes, de élő. Nem hibátlan, de őszinte. És ha csak egy mondat megmarad belőle, amely kísér a hétköznapokban, akkor már elérte célját. Mert nem az a fontos, mit mondtak, hanem hogy mit ébresztett bennünk.
László atya
Fotó: katolikus.tv
