Az emberiség új korszak küszöbén áll. A mesterséges intelligencia már nemcsak a technológiát, hanem a mindennapi életet is formálja: dolgozik, beszél, tanácsot ad, olykor még „meghallgat” is. De közben egyre élesebben felmerül a kérdés: mit jelent embernek maradni egy olyan világban, ahol a kapcsolataink egy része gépeken keresztül zajlik, és ahol a mesterséges válaszok helyettesíteni próbálják az emberi jelenlétet?
A lelki egészség nem elsősorban adat vagy teljesítmény kérdése, hanem kapcsolat. Az ember lényege a kapcsolódás: önmagához, a másikhoz, és Istenhez. A digitális világ csábító, mert kényelmes – minden elérhető, mindent „megmondanak” nekünk –, de közben lassan elszokunk attól, hogy valódi tekintetet keressünk, valódi szót halljunk, és valódi jelenlétben legyünk egymás számára.
A pszichológia és a teológia is egyetért abban, hogy az ember a kapcsolatban válik önmagává. A szerelemben például nem csupán két ember találkozik, hanem két lélek is egymás tükrévé válik. Egy gép válaszolhat figyelmesen, de nem tud szeretni. A szerelemben a másik arcát, illatát, hangját, gyengeségét és sebezhetőségét is elfogadjuk, ezt semmilyen algoritmus nem képes megérteni, mert ott a szeretet nem számításon, hanem önátadáson alapul.
A közösségben ugyanez a titok működik. Az emberi együttlét nemcsak információcserét, hanem megosztott életet jelent. Egy közösség nem attól él, hogy mindenki „be van kapcsolva”, hanem attól, hogy figyel a másikra, hogy van helye a csöndnek, az ölelésnek, a mosolynak. A digitális világban gyakran kommunikálunk, de ritkán találkozunk. A lelki egészség ott kezdődik, ahol a kapcsolat újra személyes lesz: ahol nem egy profil, hanem egy ember ül velünk szemben.
Különösen fájdalmas, amikor az idősek magányát próbálják mesterséges társalgókkal enyhíteni. A technológia talán segíthet emlékeztetni gyógyszerekre, de nem tud vizet adni annak, aki szomjas, és nem tud kézen fogni azt, aki fél az éjszakában. Az időseknek nem programokra van szükségük, hanem emberekre, akik melléjük ülnek, és meghallgatják őket. A szeretet nem automatizálható. Ahogy a szomjazónak nem elég egy „digitális pohár víz”, úgy a léleknek sem elég a mesterséges válasz, élet kell, nem adat.
A teológia azt tanítja, hogy az ember az Isten képmása (imago Dei), és ezt a képmást nem lehet digitalizálni. A mesterséges intelligencia soha nem fogja tudni tükrözni azt a mélységet, amely az emberi lélekben rejlik, mert ott Isten lakik. A hit arra hív, hogy a technológia ne uralkodjon rajtunk, hanem mi adjunk neki irányt, az emberség irányát.
A mesterséges intelligencia jó eszköz lehet, de csak akkor, ha nem felejtjük el, hogy az eszköz nem szeret, nem áld meg, nem sír velünk, és nem nevet rajtunk. Ezeket a szavakat csak az ember tudja kimondani és Isten.
„Nem a mesterséges intelligenciától kell félnünk, hanem attól, ha elfelejtjük, hogy mi magunk nem vagyunk mesterségesek.”
László atya
Fotó: Ingyenes letöltés: https://pixabay.com/hu/images/search/ai/?pagi=7
