Harminc vagy negyven év felett egyedül lenni ma már sokak szemében gyanús. Mintha az embernek mentegetőznie kellene: miért nincs még „valakije”, miért nincs gyűrű az ujján, miért nincs közös fotó, miért nincs gyerekzsivaj a háttérben. És ilyenkor jönnek a jól ismert mondatok: „engedd lejjebb az igényeidet”, „ne válogass”, „csak adj esélyt”, „jó lesz az úgy”. Csakhogy ebben a logikában van valami mélyen hamis és megalázó: azért, mert valaki egyedül van, nem jelenti azt, hogy bárki megkaphatja. Egy értékes ember nem „maradék”, nem „későn elkelő”, nem „problémás”, hanem sokszor egyszerűen olyan, aki nem akar olcsón élni. Nem akar fél szívet, fél jelenlétet, fél hűséget. Társat keres, nem átmeneti megoldást. És ez a döntés ma gyakran nem jutalommal, hanem magánnyal jár.
Egyre többen vannak harminc év felett, akik kívülről nézve rendezett, igényes életet élnek: dolgoznak, fejlődnek, szépek, nyitottak, sokszor vallásosak is, és valóban vágynak egy komoly, életre szóló kapcsolatra. Mégis egyedül maradnak. Nem azért, mert nem akarnak társat, és nem is feltétlenül azért, mert „hibásak”, hanem mert ma párt találni sokkal nehezebb lett, mint néhány évtizede volt különösen azoknak, akik nem élményeket, hanem szövetséget keresnek.
A párválasztás ma már ritkán két egyszerű ember találkozása. Inkább két külön életprojekt összekapcsolása. Harminc, negyven év felett az embernek már van kialakult ritmusa, személyes tere, döntései, tervei, sokszor sebei is. Egy kapcsolat nemcsak romantikus történés, hanem életformák összeillesztése, és ez gyakran félelmetesebb, mint amennyire vonzó. A szabadság elvesztésétől, a rossz döntéstől, a későbbi csalódástól való félelem sok embert óvatossá tesz, még akkor is, ha valójában mélyen vágyna a társra.
A modern világ közben azt is elhitette velünk, hogy mindig van „még jobb lehetőség”. A bőség paradox módon nem megkönnyíti, hanem bénítja a választást. A sok ismerkedési lehetőség, a gyors továbblépés kultúrája és a tökéletesség keresése sokszor azt eredményezi, hogy a kapcsolat el sem indul, vagy az első nehézségnél felbomlik. Pedig a mély szerelem és a tartós kötődés nem a hibátlanságon múlik, hanem azon, hogy két ember tud-e egymás mellett maradni a valóságban is, nem csak az idealizált kezdetben.
A vallásos, értékalapú emberek számára mindez még összetettebb. Aki a hitet, a hűséget, az erkölcsi következetességet és a családot nem „plusz opcióként”, hanem identitásként éli, annak szűkebb a köre, ahol valóban társat találhat. Itt gyakran nem arról van szó, hogy valaki túl válogatós, hanem arról, hogy egyszerűen kevés az, aki hasonló mélységben ugyanazt az életet akarja. Nem a társkeresés nehéz, hanem az értéktárs megtalálása.
Ennek a helyzetnek az egyik legfájóbb következménye a kimondatlan gyász. Nem ember hiányzik elsősorban, hanem egy jövőkép: a közös otthon, a „mi” élménye, a család lehetősége. Ez a veszteség nehezen megfogható, ezért sokan nem is kapnak rá együttérzést, inkább tanácsokat és ítéleteket. Pedig a magány itt nem lustaság vagy életképtelenség jele, hanem gyakran annak az ára, hogy valaki nem akar rossz kompromisszumot kötni csak azért, hogy ne legyen egyedül.
A legnagyobb kérdés ilyenkor nem az, hogy „miért nem találtam még társat”, hanem az, hogy meg tudom-e őrizni a szívem nyitottságát akkor is, amikor fáj. Mert aki harminc felett is szeretetre kész marad, aki nem keseredik meg, nem cinikussá válik, hanem a hiányon keresztül is ember marad, az nem vesztes. Ő valójában mélyen érett – és talán éppen ezért nem adja oda az életét akárkinek.
László atya
Fotó: ingyenes letöltés: https://pixabay.com/hu/images/search/egyed%c3%bcl%20%c3%a1ll%c3%b3%20ember/?pagi=11
