Életünk egyik legnagyobb kihívása nem a döntések meghozatala, hanem az, amikor nem tudjuk, mit tegyünk. Amikor a megszokott kapaszkodók kicsúsznak a kezünkből, a jövő ködbe borul, és nem látjuk, merre tovább. Ilyenkor gyakori a szorongás, a halogatás, vagy épp a túlkompenzálás – miközben legbelül csak egy kérdés zakatol: hogyan éljek jól akkor is, ha semmi sem biztos?
A bizonytalanság nem ellenség, hanem tanító
A modern ember úgy nő fel, hogy a biztonság az irányítás illúziójához kötődik. Ha tervezünk, ha teljesítünk, ha rendszerezünk – minden kontroll alatt van. De az élet nem így működik. Váratlan veszteségek, új élethelyzetek, betegség, munkahelyváltás, kapcsolatváltozások – ezek mind olyan változók, amiket nem tudunk kiszámítani. És mégis, ezek között kell embernek maradni. Viktor E. Frankl pszichiáter, aki a koncentrációs táborok poklát is túlélte, azt írta: „Amikor már nem tudjuk megváltoztatni a helyzetet, kihívás elé állítanak bennünket, hogy változtassunk önmagunkon.” Ez az önváltoztatás gyakran abban áll, hogy megtanulunk jelen lenni, nem az irányításból, hanem a belső iránytűből élni.
Az iránytű: értékek, nem válaszok
Ha nincs biztos út, akkor azt kell kérdeznünk: mi az, ami akkor is igaz marad, ha a körülmények változnak? A pszichológia, különösen az értékalapú viselkedésterápia (ACT), azt tanítja: a bizonytalanságban nem konkrét célokat érdemes hajszolni, hanem értékeket követni. Például: szeretnék jelen lenni a gyermekeim életében, fontos nekem a hitelesség, vágyom arra, hogy másokat segítsek. Az értékek nem adnak konkrét útvonalat – de irányt igen. És az irány sokkal fontosabb, mint a térkép. Mert amikor minden képlékeny, akkor is dönthetek úgy, hogy hű maradok ahhoz, amiben hiszek.
Bátorság dönteni a nem-tökéletesben
A bizonytalanság gyakran odáig bénít, hogy inkább nem döntünk. Félünk, hogy rosszul választunk, hogy nem látunk minden következményt. De az élet nem garancia hanem lehetőség. Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik legnagyobb alakja szerint: „Az, aki képes vállalni a kockázatot, a valódi fejlődés útjára lép.” Az életvezetés nem azt jelenti, hogy mindig tudjuk, mit teszünk – hanem azt, hogy vállaljuk önmagunkat, még a bizonytalanságban is. És ez önmagában felszabadító: mert azt jelenti, hogy nem kell tökéletesen látnunk előre, hogy jól tudjunk élni.
A hit – nem válasz, hanem kapcsolat
Sokan keresztényként vagy más spirituális úton járva sem menekülnek meg a bizonytalanságtól. A hit nem mindig ad azonnali választ arra, hogy mit tegyünk – de ad egy kapcsolatot. Kapcsolatot önmagunkkal, másokkal, és Istennel.
A Biblia nem ígér kiszámítható életet – de újra és újra visszatér a „ne félj” üzenete. Nem azért, mert nincs miért félni, hanem mert van valaki, aki nagyobb a félelemnél. Ahogy Henri Nouwen fogalmaz: „A hit nem azt jelenti, hogy tudjuk, mi fog történni. Azt jelenti, hogy bízunk abban, aki velünk van, bármi is történjen.” Ebben a bizalomban megszületik a szabadság: nem kell mindent előre látnunk. Elég, ha jelen vagyunk. Elég, ha hűek vagyunk. Elég, ha kérdezünk, ha figyelünk, ha imádkozunk. A válaszok jönni fognak – a maguk idejében.
Az élet nem stabilitás, hanem utazás
A jó élet nem feltétlenül a biztonságos élet. Sokkal inkább az az élet, amely igaz önmagához, az értékeihez, a kapcsolataihoz, és a hitéhez. Ebben az úton járni lehet bátorsággal, őszinteséggel és alázattal még akkor is, ha nem látjuk a következő kanyart. Mert nem mindig kell tudni, merre tovább – elég, ha tudjuk, miért indulunk el.
László atya
