A kereszténység egyik legnagyobb veszélye nem kívülről fenyeget. Nem az üldözés, nem a szekularizáció, sőt még csak nem is az ateizmus. A legnagyobb veszély belülről jön: a képmutatásból. Amikor a hit nyelve megmarad, de az élet már nem követi. A képmutatás mindig ott kezdődik, amikor a hit elveszíti a súlyát, és puszta szereppé válik. Amikor a vallás díszlet lesz, nem pedig életforma. A kereszténység azonban soha nem díszletnek született.
A keresztény élet nem egy szerep, amelyet bizonyos alkalmakra felveszünk. Nem vasárnapi identitás. Nem kulturális címke. A hit nem jelmez, amely eltakarja a valóságot, hanem fény, amely leleplezi azt. Ezért a bűnt nem lehet keresztény köntösbe öltöztetni. Nem lehet az önzést „józanságnak”, a gyűlöletet „igazságvédelemnek”, a hatalomvágyat „szolgálatnak” nevezni. Isten előtt a szavak nem kozmetikázzák a valóságot.
A képmutatás valójában nem más, mint kísérlet arra, hogy az ember egyszerre két világban éljen: az evangélium nyelvén beszéljen, de a saját érdekei szerint cselekedjen. Ez azonban a kereszténység logikájával összeegyeztethetetlen.
A modern ember gyakran úgy képzeli el a vallást, mint egyfajta kompromisszumot: egy kis hit, egy kis önigazolás, egy kis erkölcs, de közben az élet irányítása maradjon nálunk. A keresztény élet nem alku a jó és a rossz között. Nem középút az igazság és az önzés között. Nem diplomácia a bűnnel. A keresztény élet döntés. Aki Krisztust követi, az nem egy eszmét választ, hanem egy utat. Egy életformát. Egy igazodási pontot, amely minden másnál fontosabb.
Ezért a kereszténység mindig kényelmetlen lesz azok számára, akik kompromisszumot keresnek a rosszal. Mert az evangélium nem alkudozik. Nem csomagolja újra a bűnt. Nem ad vallásos nevet az önzésnek. A kereszténység iránytű. És az iránytű nem igazodik az emberhez az embernek kell igazodnia hozzá. Mert a világ végső soron nem szebb szavakra vár. Hanem hiteles keresztény életre.
Laci atya
