A papi élet méltósága és terhe egyaránt a szívünkbe van írva. Kevesen tudják kívülről, hogy a pap nemcsak tanít, keresztel, esket, temet és vezeti a közösséget, hanem küzd a saját emberi határaival, a kapcsolatai nehézségeivel, belső csendjeivel és néha kimondatlan sebeket hordoz. Az Újszövetségben Pál apostol hajótörésének története (ApCsel 27–28) erős lelki tükörként szolgálhat a mai pap számára is.
Pál nem őrült felindulásból kerül viharba. A dolgok nem hallgatása, a környezete döntései, és az időzítés mind összehozzák a vihart. Bár az apostol, is sodródik. És mégis: az Isten akarata az, hogy mindenki megmeneküljön és Pál maga is megmarad. Ez a történet nemcsak hajótörésről, hanem megmenekülésről, átalakulásról és új küldetésről szól.
A pap, aki évek óta feszített tempóban él, akinek a szolgálata sikeresnek látszik, de belül magányos és feszült, ugyanebben a hajóban ül. Néha eljön az a pillanat, amikor már nem lehet tovább irányítani a dolgokat, amikor jön a vihar, és ki kell mondani: már nem bírom egyedül. Ez nem kudarc, ez a kezdet.
A papi identitás nem azonos a beosztással, sem az elért sikerekkel. A pap akkor tud hű maradni önmagához, ha nem felejti el: ő nem az „egyház gépezete”, hanem élő tanítvány, emberi közösség tagja, testvér, barát, gyermek Isten kezében. A szolgálat mélysége nem a programok számában mérhető, hanem abban, hogy kinek vagyok jelen teljes szívvel, kivel vagyok őszinte, hol merek gyenge lenni és hol tudok újból lángra gyúlni.
Aki túléli a hajótörést, megérti: nem a hajó volt a fontos, hanem az, hogy ő maga megmaradt és megváltozott. A vihar után másképp lehet szolgálni. Mélyebben. Sebzettebben. Emberibben. Nem erőből, hanem Isten erejéből. Nem egyedül, hanem kapcsolatban. Nem elvárások szerint, hanem küldetésből. Nem a szerep kedvéért, hanem az Evangélium miatt.
A „partra jutott pap” nem tökéletes, nem fáradhatatlan, de már nem akar annak látszani. Inkább vállalja, hogy emberek között emberként él, Istennel kapcsolatban, testvérekkel közösségben, és a saját határait elfogadva végzi tovább küldetését az irgalmasság és remény jegyében.
Tíz lelki irányelv, amely segít egyensúlyban megélni a papi hivatást, még a viharon túl is. ( Vö: ApCsel 27-28 fejezet. )
1. Ne félj beismerni, hogy bajban vagy. A gyengeség kimondása nem hitetlenség, hanem bátorság. Aki mer őszinte lenni, már nem egyedül hordozza a terheit.
2. A hajó nem te vagy. A szolgálati helyed, rangod, sikereid nem azonosak a hivatásoddal. A papi identitás mélyebbről fakad: Krisztusból.
3. Ne egyedül hajózz. A testvéri közösség nem luxus, hanem túlélési forma. „A papi közösség nem versenypálya, hanem közös szőlőskert.” ( Laci atya )
4. A kapcsolat fontosabb, mint a teljesítmény. Ne csak programokat szervezz, hanem kapcsolódj. A családodban, a testvéreiddel, Istennel. Az egyensúly innen fakad.
5. Amit nem tudsz már tartani, engedd el. A hajótörés néha kegyelem. Amit Isten elvesz, azt azért teszi, hogy valami mélyebbet ajándékozzon.
6. Nézz körül: ki sodródik melléd? Más papok is csendben küzdenek. A sebezhetőséged híd lehet a gyógyuláshoz – másnak is, neked is.
7. Legyen a lelked tűzhely. A papi szív nem csupán munkahely, hanem érző tér is. Teremts helyet az őszinteségnek, meghallgatásnak, testvériségnek.
8. Ne siess vissza – előbb legyél jelen. A zarándoklatnak van ritmusa. Aki nem áll meg időben, az előbb-utóbb összeesik. A jelenlét a szolgálat alapja.
9. Szolgálj mélyebben – ne csak felszínesen. Nem kell mindenkinek mindent adnod. Elég, ha valakit teljes szívvel elkísérsz, meghallgatsz, jelen vagy.
10. Aki megmaradt, már nyert. A megsebzett pap hiteles. Aki túlélte a vihart, tanúságot tud tenni arról, hogy van élet a parton is – új küldetéssel.
László atya
Fotó: https://pixabay.com/hu/images/search/part/?pagi=4 (ingyenes letöltés)
