A család az első és meghatározó közösség, amelyben az ember megszületik, fejlődik, kapcsolatba lép, és elkezdi kialakítani önmagát. A pszichológia és különösen az individuálpszichológia egyik izgalmas kérdése, hogyan hat a testvérsorrend – vagyis az, hogy valaki elsőszülött, középső, legkisebb vagy egyke – a személyiség fejlődésére. Alfred Adler, az individuálpszichológia megalapítója szerint a gyermekek szociális helyzete a családon belül alapvetően befolyásolja énképüket, kapcsolataikat és életstratégiájukat.
Adler úgy fogalmazott: „A gyermekek nem ugyanabba a családba születnek, mint testvéreik, hanem mindegyikük egy másik pszichológiai családban nő fel.” Ezzel arra utalt, hogy a szülők máshogy viszonyulnak az első, második vagy harmadik gyermekükhöz nem szándékosan, hanem természetes fejlődési és tapasztalati változások következtében. Mivel a gyermek a családon belül értelmezi önmagát és építi fel identitását, a születési sorrend sajátos szerepeket, érzéseket, elvárásokat és belső narratívákat alakít ki benne.
Az elsőszülöttek gyakran a felelősség, a rend és a teljesítmény emberei. Mivel kezdetben egyedüli figyelem veszi körül őket, aztán pedig meg kell osztozniuk ezen a figyelmen, gyakran alakul ki bennük erős megfelelési vágy. Ők azok, akik „példát kell mutassanak”, akiknek „komolynak kell lenniük”. E szerep később is jellemző maradhat: gyakran válnak vezetőkké, tanítóvá, kontrolláló személyiségekké ugyanakkor nehezen engednek meg maguknak gyengeséget. Adler szerint az elsőszülött gyermek „hajlamos a konzervativizmusra és az autoritás iránti tiszteletre”, mivel pozíciójának elvesztését fenyegetésként élhette meg.
A középső gyermek más kihívásokkal szembesül. Ő már nem tapasztalja meg az első kiváltságait, de nem is részesül a legkisebb kitüntetett figyelmében. Gyakran érzik úgy, hogy nem igazán tartoznak sehová, hogy „láthatatlanok”. Ez ugyan okozhat identitáskeresést, de épp ebből fakad az empátia, a rugalmasság és a kapcsolatkezelés finom készsége. Mivel a figyelemért való harcban nem az erő vagy a pozíció dominál, a középső gyermek gyakran lesz diplomatikus, kompromisszumkereső és közösségben jól működő ember.
A legkisebb gyermek gyakran a család „babája” marad nemcsak ténylegesen, hanem szerep szerint is. A vele való bánásmód sokszor játékosabb, engedékenyebb, lazább, ami kreativitást, spontaneitást és szociális ügyességet eredményezhet. Ugyanakkor ezek a gyerekek hajlamosak lehetnek elkerülni a felelősséget, halogatni a döntéseket, vagy túlzottan keresni a figyelmet olykor lázadóként, máskor „bohócként”. Adler is megjegyzi: „A legkisebb gyermek, ha nem tanulja meg a felelősségvállalást, könnyen elhitetheti magával, hogy a világ azért van, hogy őt szolgálja.”
Az egyke gyermek különleges helyzetben van: nincs testvér, akivel versengjen vagy összehasonlíttasson, így a szülői figyelem kizárólagos, de ezzel együtt az elvárások is koncentráltabbak lehetnek. Egykék között sok az értelmileg érett, önálló, strukturált személyiség, de gyakori a szorongás, az önkritikusság és az elszigetelődés. Mivel korán felnőttek közé kerülnek, viselkedésük gyakran komoly, de játékosságuk vagy spontaneitásuk háttérbe szorulhat. Egy pasztorálpszichológiai szempontból fontos felismerés, hogy az egykéknek különösen nagy jelentősége lehet a közösségi élménynek, amelyet később egyházi közösségekben is kereshetnek vagy épp kerülhetnek.
A testvérsorrend önmagában nem sors, de keretet adhat az identitás formálódásához. Az ember saját szerepét a családban – akár elfogadja, akár ellene lázad – viszonyítási pontként használja önmaga meghatározására. A pasztorálpszichológiai tapasztalat azt mutatja, hogy sok belső konfliktus, szorongás vagy elakadás gyökerezik ezekben a mély, gyermekkori szerepekben. Aki például mindig is „a jó gyerek” volt, nehezen fogadja el saját hibáit, kudarcaival Isten előtt is küszködik. Aki pedig „a láthatatlan középső” szerepében nőtt fel, hajlamos lehet azt hinni, hogy az ő jelenléte mások számára közömbös és ez az istenkapcsolatban is megjelenhet mint csendes távolság.
Adler egyik legfontosabb gondolata így szól: „Az élet stílusát nem az események határozzák meg, hanem a hozzájuk fűződő jelentés, amit a gyermek megalkot.” Ez a mondat mély pasztorálpszichológiai tartalommal is bír: nem a születési sorrend vagy a családi dinamika határozza meg végérvényesen, hogy kik vagyunk, hanem az, hogyan dolgozzuk fel mindezt – hogyan illesztjük be saját identitástörténetünkbe.
Az identitás formálódása tehát nem statikus, hanem dinamikus folyamat, amelyben a múlt élményei új jelentést nyerhetnek. A pasztorálpszichológia feladata nem csupán a múlt feltárása, hanem annak segítése, hogy az ember megértse saját családi szerepeit, és képes legyen túllépni azokon, amelyek már nem szolgálják az érett személyiséget vagy az élő hitet.
A testvérsorrend tehát nem puszta szociológiai adat, hanem lelki térkép is lehet, amely segít értelmezni azokat az utakat, amelyeken személyiségünk, kapcsolataink és istenképünk alakul. Ez a térkép akkor válik igazán értékessé, ha nemcsak a múlt megértésére, hanem a jövő formálására is használni tudjuk.
László atya
Fotó: Ingyenes letöltés: https://pixabay.com/hu/photos/n%C5%91v%C3%A9rek-gyermekek-l%C3%A1nyok-csal%C3%A1d-9467309/
