„Én vagyok az áldozat!” – sok családban, munkahelyen és közösségben ismerős fordulat. Vannak helyzetek, amikor valaki huzamosan befolyásolja, bántja vagy megfélemlíti a környezetét, majd amikor szembesítik a következményekkel, hirtelen az üldözött szerepébe lép. Ez a fordulat nem puszta ügyeskedés, hanem összetett pszichés és csoportdinamikai folyamat eredménye: szégyen elől menekülő énvédekezések, torzult felelősségérzék, tanult minták és a közösség természetes empátiájának kihasználása áll a hátterében.
A manipuláció lényege a másik ember döntési szabadságának rejtett befolyásolása saját cél érdekében. Gyakran a híres „drámaháromszög” mentén játszódik le, ahol az üldöző, a megmentő és az áldozat szerepei körbe-körbe cserélődnek, s a történet kulcspillanata az, amikor a bántó fél a felelősségre vonás pillanatában átnyergel az áldozatszerepbe. A nemzetközi szakirodalom az ilyen helyzetek tömör leírására a DARVO rövidítést használja: a személy először tagad, aztán támad, végül felcseréli az elkövető és az áldozat szerepét. A narratíva így pillanatok alatt átíródik: már nem ő okozott kárt, hanem őt üldözik igazságtalanul.
A pszichés háttér többnyire az elviselhetetlen szégyen és a törékeny önértékelés köré szerveződik. A személy, aki nehezen tűri a hibáival vagy bűnével való szembenézést, kifelé tolja a felelősséget: kivetíti saját agresszióját, irigységét vagy kontrollvágyát, és úgy állítja be, mintha mindez a másikban lenne jelen. Gyakran sérül a mentalizáció, vagyis a képesség, hogy a másik belső állapotait valósághűen érzékelje; a cél felülírja az empátiát. A jelenség nem azonosítható automatikusan diagnózissal, ám bizonyos nárcisztikus vagy antiszociális vonások – például grandiozitás, kritikátlanság, a szabályok feletti állás illúziója – gyakoribbak lehetnek. Sokszor családi mintázatok is közrejátszanak: titkok, bűnbakképzés, lojalitáskényszer és a „kifelé minden rendben” parancsa.
A mindennapi működésben ez a minta felismerhető a valóságérzékelést megkérdőjelező kommunikációban: a másik túlreagál, rosszul emlékszik, félreért legalábbis így hangzik. A bűntudat és szégyen keltése finom formákban is jelen lehet, például erkölcsi fölényből megfogalmazott kérdésekben vagy célzásokban. Gyakori, hogy a személy harmadik feleket von be; koalíciókat épít, pletykával dolgozik, így a vita már nem a tényekről, hanem a benyomások versenyéről szól. Az intenzív közeledés után hirtelen elhidegülés – a szeretet megvonása – szintén eszközzé válhat, akárcsak az információk szelektív adagolása. Amikor pedig közelebb ér a felelősség, előkerül a dramatizált sérülékenység: egészségre, leterheltségre, rangra, hivatásra vagy értékrendre hivatkozás, amely elsősorban a visszajelzés leállítását szolgálja.
A narratíva átírása azért működik, mert a közösségek többsége empatikus: spontán a gyengébbnek látszó felé mozdulunk. Ha az érintett személynek hatalmi előnye, szakmai tekintélye vagy erős karizmája van, az aszimmetria tovább erősíti a hatást. A környezetben működik a veszteségkerülés is: sokan inkább elkerülik a konfliktust, mintsem kiálljanak a tények mellett. Ha nincsenek átlátható panaszkezelési folyamatok, a hangosabb, drámaibb történet nyer.
Fontos különbséget tenni a valós áldozathelyzet és a felcserélt szerepek között. Valódi bántalmazás esetén a szenvedő fél – még ha megtört és ambivalens is – igyekszik tényekhez kötötten beszélni, keresi a rendezést, és nem a kontroll visszaszerzése a fő célja. A fordított áldozatszerepnél ezzel szemben feltűnő a kitartó felelősséghárítás, a konkrétumokat nélkülöző drámaiság, a „válogatott tanúk” keresése, valamint az, hogy a kritika után gyakran következik megtorlás: lejáratás, büntetés, kapcsolatmegvonás. Azok, akik rendszeresen kapcsolatba kerülnek ilyen személlyel, sokszor zavartnak érzik magukat a beszélgetések végén, gyakran kezdenek magyarázkodni, és visszatérő élményük, hogy határaikat relativizálják miközben a másik úgy beszél róluk, mintha holnap még közeli szövetségesek, holnapután pedig ellenségek lennének.
A jelenséget élesen megmutatja két rövid esettörténet. Egy munkahelyi vezető rendre megkerüli a szabályokat, mások munkáját sajátjának adja el, majd amikor számon kérik, látványosan összeomlik, túlterheltségére és a csapat „klikkesedésére” hivatkozik, és eléri, hogy a beszélgetés a „vele való empatikus bánásmódról” szóljon, ne az okozott kárról. Egy közösségben egy karizmatikus tag háttérben suttogó kritikával gyengíti társait; amikor a vezetés tisztázó beszélgetést kezdeményez, nyilvános posztokban megalázásról és kirekesztésről ír, támogatást toboroz, és a közösség energiáját a története kezdi el szervezni.
Mit tehet az, aki ilyen helyzetbe kerül? Először is érdemes mellőzni a címkézést és a diagnózisgyártást. A mintázatok megfigyelése és a viselkedésre adott, higgadt válasz hatásosabb. Segíthet az asszertív kommunikáció: világosan megfogalmazni, mi történt, hogyan hatott ránk, mire van szükségünk, és mi lesz, ha ez nem valósul meg. A tények rögzítése – időpontok, megállapodások, idézetek, jelenlévők – nem bosszú, hanem a tisztázás feltétele. Vannak helyzetek, amikor a minimalista, érzelemmentes jelenlét, a „szürke kő” hozzáállás védi leginkább az embert: nem adunk új anyagot a játszmának, nem magyarázkodunk, nem vitatkozunk emócióval túlfűtött térben. Hasznos lehet időt kérni, majd írásban összefoglalni a megbeszélteket. A külső támasz – szupervízió, terápia, megbízható mentor – visszaadja a realitásérzéket, és segít nem elmagányosodni.
A közösségeknek és szervezeteknek különösen nagy a felelősségük. Ott működik a fordított áldozatnarratíva, ahol nincsenek tiszta szabályok és átlátható eljárások. Érdemes ismertté tenni, hogyan zajlik egy panasz kivizsgálása, milyen határidők és visszajelzési pontok vannak, ki vizsgál és ki dönt, hogy ne csússzanak össze a szerepek. A kommunikáció tényalapú legyen: állítás, bizonyíték, döntés, következmények. A megbeszéléseken tanúk és jegyzőkönyv segít megelőzni az utólagos átértelmezést. Az etikai kódex akkor ér valamit, ha élő dokumentum: rendszeres képzések, esettanulmányok, megbeszélések tartják karban. Külön figyelmet igényelnek a hatalmi aszimmetriák – vezető és beosztott, segítő és segített viszonya –, ahol a visszaélés-megelőzés nem luxus, hanem alapszükséglet.
A segítő szakemberek számára a legnagyobb kísértés a drámaháromszögbe való belépés: üldözővé vagy megmentővé válni. Ehelyett érdemes a folyamatot tartani és a kettős fókuszt őrizni: együttérzés az érzéssel, pontosság a ténnyel. A kontratranszfer figyelése kulcs: a manipulátor gyakran vált ki erős megmentési késztetést vagy ellenagressziót. Ha van készség a változásra, a jóvátétel strukturált lépései adnak kapaszkodót: a tények elismerése, a kár feltérképezése, a bocsánatkérés, a kompenzáció és az utánkövetés. Enélkül a „bocsánat” könnyen a minta része lesz, nem pedig a lezárása.
Gyakori tévedés, hogy a konfliktust automatikusan felezünk: ha vita van, biztos mindkét fél egyformán hibás. A valóságban a felelősség gyakran aszimmetrikus. Ugyanígy téves azt hinni, hogy egy bocsánatkérés önmagában elegendő; a jóvátétel nélküli ígéret legfeljebb időnyerés. A „túl érzékeny vagy” fordulat a határsértés bagatellizálása, a teljesítmény pedig nem írja felül a jellemet: valaki lehet kiváló szakember vagy közösségépítő, és közben követhet el bántó cselekedeteket.
Érdemes időről időre magunkra is ránézni. Ha gyakran vesszük észre, hogy ugyanannak az embernek magyarázkodunk, hogy bűntudatot érzünk pusztán a nemet mondás gondolatától, hogy a beszélgetések végén rendre mi kérünk bocsánatot, noha jogos problémát vetettünk fel, vagy hogy a közös megállapodásokat a másik utólag másként „emlékezik”, akkor nagy eséllyel nem egyszeri félreértésről van szó, hanem mintázatról. Ilyenkor különösen fontos külső segítséget kérni, mert a manipuláció egyik hatása éppen a valóságérzékelés elbizonytalanítása.
A manipuláció és az áldozatszerep felcserélése nem kerül meg bennünket: mindannyiunkkal előfordulhat, hogy belekeveredünk ilyen dinamikába. A kiút az egyéni határok világos kijelölésével, a tényekhez ragaszkodó kommunikációval, a közösségi folyamatok átláthatóvá tételével és – ha lehetőség van rá – a jóvátétel kultúrájának erősítésével nyílik meg. Az együttérzés és az igazság nem ellenfelek: a gyógyulás az igazság kimondásával kezdődik, és azzal folytatódik, hogy felelősen helyrehozzuk, ami helyrehozható.
László atya
