Kevés dolog lehet egyszerre ennyire szép és ennyire nehéz, mint szülőnek lenni. A gyermek nevetése, első szavai, ölelései olyan ajándékok, amelyekhez semmi sem fogható. Ugyanakkor ott van a másik oldal is: a fáradtság, a türelmetlenség, az újra és újra jelentkező kétség, hogy “vajon jól csinálom-e?”. És az a belső, kimondatlan érzés: néha úgy érzem, elfogyott a szeretetem ereje.
A mai szülők gyakran nincsenek könnyű helyzetben. Dolgoznak, háztartást vezetnek, megküzdenek anyagi kihívásokkal, és közben megpróbálnak szeretettel jelen lenni a gyermekük életében. A társadalom viszont sokszor csak az eredményt nézi: “jó nevelés”, “megfelelő viselkedés”, “teljesítmény”. De ki nézi meg a szülő lelkét? Ki kérdezi meg: hogy vagy valójában?
Bagdy Emőke szerint: “A gyerek érzelmi fejlődésének egyik legnagyobb ellensége a szülői kiégettség. Egy fáradt szülő nem tud elég jól szeretni – de a szeretet tanulható, újratanulható.”
A pasztorálpszichológia számára a szülő nem pusztán funkcionális szereplő, hanem érző, kereső ember. Egy olyan személy, aki egyszerre szeretne jót adni, de közben maga is hordozza saját múltját, fájdalmait, elakadott mintáit. Sokszor nem az a gond, hogy nem szeretjük a gyermekünket – hanem az, hogy nem marad energiánk arra, hogy szeretetünket jelenlétté formáljuk.
Ranschburg Jenő így fogalmazott: “A gyerek nem azt kívánja, hogy a szülője tökéletes legyen, csak azt, hogy igazán jelen legyen.”
A gyermek nem a tökéletességünkre vágyik, hanem a valóságunkra. Arra, hogy lássa: a szülője is ember. Hogy megtapasztalja: lehet hibázni, de azt jóvá is lehet tenni. Hogy érezze: akkor is fontos, amikor nem tökéletes. Ez a belső biztonság alapja.
Vekerdy Tamás egyik gondolata ide különösen illik: “A gyereknek nem tökéletes szülő kell, hanem eléggé jó szülő. Olyan, aki szerethető és szeret is, még ha fáradt is néha.”
Ha pedig elfáradtunk – az nem szégyen. A lelki fáradtság természetes következménye annak, ha hosszú ideje adunk, de keveset kapunk vissza. A legnagyobb ajándék, amit adhatunk a gyermekünknek, nem a hibátlan nevelés – hanem az, ha mi magunk is gondoskodunk a saját lelkünkről. Egy szülő, aki meri kimondani: “elfáradtam”, valójában az első lépést teszi a valódi szeretet felé – mert az igazi szeretet nem a kifogástalan teljesítésből fakad, hanem a jelenlétből.
Szülőként nem vagyunk egyedül. A belső kísérés, a lelki beszélgetés, az ima vagy egy őszinte baráti szó is lehet az a forrás, ahonnan újra meríthetünk. Mert csak az tud adni, aki töltődik is.
László atya
