A szentév nem „hangulatjavító kampány”, hanem kapcsolati idő: Isten kezdeményez, az ember válaszol. A 2025-ös jubileum bullája (Spes non confundit – „A remény nem csal meg”) rögzíti a keretet: a Szent Kapu megnyitásával 2024. december 24-én elindult a szentév, és Rómában 2026. január 6-án, Vízkeresztkor zárul. Ez az idő Isten hűségének megtapasztalására hív, hogy a remény ne csupán elv legyen, hanem találkozás. Magyarországon Szent Család vasárnapján (2024. december 29.) sok helyen ünnepi liturgiával nyitották meg a szentévet; az Esztergom–Budapesti Főegyházmegyében a Szent István-bazilikában tartották a megnyitót, és a görögkatolikus egyházmegyék is saját rendben bekapcsolódtak. A helyi jubileumi események 2025. december 28-án zárulnak, míg a római zárás 2026. január 6. A Katolikus közösség számára fájdalmas fordulópont volt Ferenc pápa 2025. április 21-i halála és április 26-i temetése; májusban a konklávé XIV. Leó pápát választotta (az első, Amerikában született pápát), aki a jubileum folyamatosságát hangsúlyozta.
„Küszöb-teológia” az ember–Isten kapcsolatban
A kapu nem tárgy, hanem gesztus: Isten „előbb szeretett”, és megnyitotta felénk az utat. Aki belép, valójában kapcsolatba lép: a bűnből a kegyelembe való átmenetet vállalja. Ferenc pápa 2024. december 24-én a Szent Péter-bazilikában nyitotta meg a Szent Kaput, majd – történelmi elsőként – december 26-án a római Rebibbia börtönben is „szent kaput” nyitott, hogy a remény üzenete elérje a peremre szorultakat is. Ez a gesztus a küszöb teológiáját „kiterjesztette” oda, ahol legtöbbször csukott ajtók vannak.
A keleti és nyugati hagyomány közös szívdobbanása, hogy a liturgia Isten közeledésének tere. Az epiklézisben „leszáll” a Lélek; az Eucharisztiában Isten nem csupán „fogalom”, hanem Jelenlét. Innen érthető a zarándoklat is: nem városnézés, hanem párbeszéd mozdulatokkal, megállókkal, bocsánattal és küldéssel.
A remény pszichológiája a hitben – kötődés Istenhez, kötődés egymáshoz
A kötődéselmélet nyelve segít: ahol elérhetőség, válaszkészség, megbízhatóság van, ott biztonság és remény nő. A hit ezt állítja Istenről és ennek „tünetei” az imában, az Igében, a szentségekben felismerhetők. A remény nem optimizmus, hanem kapcsolati bizalom: „nem egyedül hordozom”. A „biztonságos bázis” nem azt jelenti, hogy többé nem ér fájdalom vagy kétely, hanem azt, hogy van hova visszatérnem: Isten elérhető, válaszkész és megbízható jelenlétébe. Ez a tapasztalat bátorságot ad kockáztatni a jóban – szolgálatban, kiengesztelődésben, újrakezdésben –, mert nem a saját erőmből kell mindent megoldanom. Amikor száraz az ima vagy üres a szív, a hűség a kapcsolatot őrzi: a Szentírás, az Eucharisztia és a bűnbánat ritmusa újra „hazahoz”, és lassan átírja a félelemből épült belső képeimet. A közösség pedig Isten kézzelfogható „arca” a néven szólítás, a meghallgatás, az ima mind azt üzeni, hogy nem egyedül hordozom. Így a remény nem hangulat, hanem berendezett irány: Tőle indulok, hozzá térek vissza, és közben mások felé leszek ajándékká.
A magány mint, mint emberi kockázat
A WHO Szociális Kapcsolatok Bizottsága 2025-ös jelentése szerint a magány legalább évi 871 000 halálesettel hozható összefüggésbe (óránként ~100), és összetett módon növeli a testi-lelki betegségek kockázatát. Az adatok mögött egyszerű üzenet áll: a kapcsolat véd. A szentév programjai – ha valódi találkozásokat kínálnak – egészségvédő beavatkozások is.
Az amerikai tiszti főorvos 2023-as jelentése pedig úgy fogalmaz: a társas kapcsolatok tartós hiánya a korai halálozás kockázatát nagyjából annyira emelheti, mint napi 15 cigaretta elszívása. Ez nem „riogatás”, hanem metaanalízisekkel alátámasztott, józan epidemiológia, és közösségeink valósága.
Fordítás lelkipásztori nyelvre: aki a szentévben belép a közösségbe – akár egy liturgiára, akár egy zarándokestre, akár egy kiscsoportba –, az nemcsak vallási élményt kap, hanem védőfaktort a mentális és testi egészségére nézve is. A remény kapcsolati erőforrás: abból táplálkozik, hogy „nem egyedül hordozom” és abból, hogy van értelmes irány (cél) az életemben.
Végül….
A jubileum kapcsolati pedagógia: a küszöb átlépésétől a kiengesztelődésen át az Eucharisztiáig azt gyakoroljuk, hogy Isten közeledik, mi pedig válaszolunk. A remény ettől lesz több a derűlátásnál: személyes bizalom Istenben, amely közösségben formál, és – a tudomány mai állása szerint – véd az élettel szembeni fáradtságtól és korai leépüléstől. A remény nem csal meg.
László atya
