A kereszténység és az öröm
A kereszténység mit mond a boldogságról, annak eléréséről? „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek!” (Fil4, 4), vagy „Legyetek hálásak…”(Kol3, 16), „Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Tessz 5, 18). Jézus is úgy búcsúzik tanítványaitól, hogy „…De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki.”(Jn 16, 22b.) Pál apostol a fogságból írt leveleiben, a legnagyobb szenvedések közepette buzdít az örömre, Jézus pedig végrendelkezésében ígéri meg, hogy olyan öröme lesz az őt követőknek, amit ráadásul senki el nem vehet tőlük.
De hogy lehet örömre és hálára egyáltalán felszólítani, és ki az, aki garantálhatja más örömét? Ha az öröm, hála és boldogság egy érzés, akkor nehezen értelmezhető Pál apostol felszólító módja, hiszen utasításra valamit érezni vagy nem érezni, nem lehet. Sőt, minél jobban akarunk érezni valamit, annál kevésbé fog menni, ezirányú törekvéseink kontraproduktívak. Azonban lehet arra törekedni, hogy gondolkodásunkat oly módon változtassuk, amely az érzésekre hatva, azokban is változást idézzenek elő. Az újszövetségben a megtérés görög szava a metanoia, ami szó szerint a gondoldás, az értelem megváltoztatását jelenti. Amikor Jézus megtérésre hív fel, ennek a szónak az igei alakját (μετανοέω v. μετανοῶ) használja. (Mt 3,2, https://ujszov.hu/text?corpus=2&book=201&chapter=3&verse=2#!20100300200030, 2020. 07. 14.) Pál apostol erről ír: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” (Róm12, 2). A gondolkodás megváltoztatása egyrészt a megtérés első lépése, másrészt érzés és hangulatformáló, cselekedeteket motiváló. „Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos. Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre, s veletek lesz a béke Istene.” (Fil 4, 8-9).
A kognitív pszichológia a 60-as évektől kezdve, a (sokak által félreértett) pozitív pszichológia pedig századfordulótól foglalkozik kifejezetten a gondolatainknak az életünk minőségére gyakorolt hatásával, és a rá épülő terápia a káros, destruktív gondolkodás megváltoztatásának módjaival. Ezek közül az egyik nagyon egyszerű gyakorlat a rendszeres és tudatos hála-napló írása, amely nemcsak pszichikailag fontos, de teológiai jelentősége is van. Az érzések, az érzelmi állapotunk, illetve a körülmények ellenére történő hálaadás nemcsak a gondolatainkat (és ezen keresztül a hangulatunkat) befolyásolja, de megnyilvánul benne az a mély hit, hogy „… hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik…”. (Róm 8, 28). Tehát bármilyen rosszat is enged meg Isten (mert direkt soha nem akarja), azt valami nagyobb jó érdekében engedi meg, illetve abból valami jót képes és akar kihozni. Ha nem akarjuk a helyzetet mindenáron kontroll alatt tartani azáltal, hogy görcsös megoldási késztetéseinknek engedünk, hogy a helyzetet elutasítjuk, hogy (csak, vagy túlzott) panaszkodással egyre határozottabban kondicionáljuk tudatunkat/figyelmünket a rosszra, hanem ehelyett tekintetünket a szerető Istenre irányítjuk. Ugyanakkor fontos megjegyezni azt is, hogy a panasznak és a negatív érzések kifejezésének helye van, ezek lényeges ventillációs funkciót töltenek be, és nem szabad, hogy a negatív érzések elnyomására, elfojtására irányuljanak hála-gyakorló törekvéseink. Ezek súlyos pszichés, mentális következményekkel járnának. Lélektanilag is jelentős az, hogy panasz zsoltárok, átokzsoltárok is szerepelnek a kanonikus iratok között. érdemes az érzéseket tudatosítani, őszintén elismerni önmagunkban, és kifejezésre is juttatni a megfelelő formában, majd utána vagy ezzel együtt törekedni a gondolkodás pozitív irányú megváltoztatására.
Ahogy az evilággal kapcsolatos gondolataink minősége, a tudatunk, a figyelmünk fókusza befolyásolja érzésinket (és egyébként érzéseink is a gondolatainkat), úgy van ez az Istennel kapcsolatos gondolataink esetén is. Érdemes megfigyelni, hogy pl. az imaéletünkben milyen imafajták dominálnak: kérő, engesztelő, hálaadó, dicsőítő imák? Ha folyton csak kérünk, az az Istentől való függőségünk jele mellett azt is kifejezi, hogy folyton a hiányállapotokra irányul figyelmünk. Az határozza meg gondolatainkat és érzéseinket, ami nincs, ami nem (egészen) jó, amitől szenvedünk, tehát csupa negatívum. Ha az imádkozást, mint terapeutikomot is (!) tekintjük (habár az imádkozást, mint az Istennel való kommunikációt, és méginkább: kapcsolatot nem instrumentalizáljuk és nem technicizáljuk), akkor az előbbi esetben érdemes tudatosan törekedni a hálaadó imádságok gyakoriságára. Ha túlságosan levertek vagyunk, depresszív hangulatúak, érdemes a hálaimák mellett a dicsőítésre jobban koncentrálni, az Istent magasztaló imákat előtérbe helyezni. Ehhez egyaránt megfelelnek a saját magunk által, szabadon fogalmazott imák, és a kötött imaszövegek, például a zsoltárok.
Sokat tehetünk önmagunkért a szemlélődő ima gyakorlása által is. Ennek során a pszichés-mentális aktivitások elcsendesítése, ezzel együtt a vágyak, érzések, gondolatok, (pl. megoldási törekvések, elutasítás, kérés, panasz, háborgás, stb.) elengedése révén nemcsak nem szentelünk figyelmet és a negatív állapotokra (ezzel életben tartva azokat), hanem a mély ellazultság állapotában oldódnak a feszültségek, a jobb agyféltekéhez kötött kreativitás, spontenaitás fejlődik, és melléktermékként megjelenhet a béke, nyugalom érzése is. De paradox módon éppen akkor, amikor erre nem törekszünk. (Teológiailag egyébként sem ez az ima célja, hanem az Istennel való együttlét.)
A lelkiélet mesterei különös figyelmet szenteltek a gondolatok megkülönböztetésének (diakriszisz, distinctio spirituum), a rossz gondolatokkal (logiszmoi) való bánásmódnak, de erre később térünk ki.
Ezekben a példákban, pszichológiailag nézve, az történik, hogy a hangulatunk, az érzelmi állapotunk ellenére a gondolatainkat és a figyelmünk fókuszát változtatjuk tudatosan, konstruktív irányba, ami majd visszahat az érzelmi állapotra.
Szintén nagyon fontos a témával való összefüggésében az elégedettség kérdése. A modern lélektan is előszeretettel használja pl. a „jó” helyett az „elég jó” jelzőket, lásd pl. „elég jó szülő”, stb. az elég, a megelégedettség valami olyasmire utal, hogy elég, elegendő az, ami van, ahogy van, ami vagy aki vagyok. A posztmodern kor felgyorsult társadalmai számára azonban ez a kifejezés nehezen kezelhető, mert a mindig többre, jobbra törekszik, és hajlamos az elegendőt a további fejlődésre való motiváció akadályának tekinteni. A mindig többre, jobbra törekvés testileg-lelkileg káros perfekcionizmusba hajló tendenciái, csakúgy, mint a feltételekhez kötött szeretet, pedig már igen korán, az oktatási, nevelési intézmények első éveitől megfigyelhető.
Pál apostolnak e témában mindent kifejező szavaival zárjuk e fejezetet:
„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene!” (Fil 4, 6-9)
Dr. Krasznay Mónika
nyitóképünk forrása: https://www.hotel-strategie.com
