A digitális korszakban kapcsolatok születnek és szakadnak meg egyetlen kattintással. A közösségi média világa sok lehetőséget ad az összekapcsolódásra, ugyanakkor újfajta sebeket is okoz. Az egyik legkeményebb gesztus a „letiltás”, amikor valaki teljesen megszünteti a kapcsolatot, és láthatatlanná válik a másik számára. Bár első pillantásra technikai műveletnek tűnik, valójában mély lelki és pszichológiai jelentése van: üzenetet hordoz az emberi kapcsolatról, a határokról és a tiszteletről.
Pasztorálpszichológiai szempontból a letiltás legtöbbször egyoldalú kapcsolatlezárás, amely kizárja a párbeszéd lehetőségét. Gyakran konfliktuskerülő gesztus: ahelyett, hogy a két fél őszintén szembenézne a problémával, az egyik egyszerűen eltűnik a digitális térből. Ez a lépés sokszor a belső bizonytalanság jele, ugyanakkor a másik számára fájó és tiszteletlen üzenetet közvetít: „Nem vagy méltó arra, hogy meghallgassalak vagy hogy meghallgass.”
Egy lelkipásztor beszámolt arról, hogy egy régi ismerőse – minden előzetes vita nélkül – letiltotta őt a közösségi médiában. A kapcsolatban semmiféle előjele nem volt ennek a döntésnek, így mély értetlenséget és fájdalmat okozott. A lelkipásztorban jogosan merült fel a kérdés: hogyan beszélhetünk keresztény testvériségről, ha a legalapvetőbb tisztelet, a párbeszéd lehetősége is elvész? A letiltás gesztusa ebben az esetben nemcsak a digitális kapcsolatot szakította meg, hanem lelki sebet is ejtett, amelynek gyógyulása hosszabb időt és belső munkát igényel.
A tisztelet alapja, hogy a másik emberben meglátjuk Isten képmását, és méltónak tartjuk őt arra, hogy meghallgassuk, vagy hogy meghallgathasson minket. Amikor valaki letilt bennünket, ez a kölcsönös tisztelet sérül. Pasztorálpszichológiai szempontból az első lépés ilyenkor az érzések tudatosítása: fontos kimondani, hogy fáj, amikor elutasítanak. Ez nem gyengeség, hanem az emberi kapcsolatok értékének felismerése. A második lépés annak belátása, hogy a tiszteletlen cselekedet nem a mi értékünket csökkenti, hanem sokkal inkább a másik fél éretlenségét vagy belső zavarát jelzi. Ferenc pápa egy alkalommal így fogalmazott: „Az ember méltósága nem attól függ, hogy mások mit gondolnak róla, hanem attól, hogy Isten gyermekei vagyunk.”
A keresztény válasz az elutasításra nem a viszontelutasítás. Jézus maga is megtapasztalta az elutasítást a názáreti kudarcban, a tanítványok hűtlenségében, a kereszten. Mégis így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Ez a magatartás iránytű lehet számunkra is, amikor digitális vagy személyes kapcsolatainkban sérülünk.
A megbékélés és gyógyulás útja hosszú lehet. Gyakran imádságban kell Istenre bíznunk a kapcsolatot, és időt hagynunk arra, hogy a sebek begyógyuljanak. Ha lehetséges, érdemes közvetítőn keresztül vagy személyes találkozásban keresni a párbeszéd lehetőségét. Mindez azonban csak akkor lesz gyümölcsöző, ha belülről megszületik bennünk a megbocsátás az a szabadság, amely nem engedi, hogy az elutasítás mérgezze a lelkünket.
A digitális világ újfajta kihívásokat jelent emberi kapcsolatainkban. A „letiltás” tiszteletlensége különösen fájó lehet, mert látszólag semmiféle esélyt nem ad a kapcsolat helyreállítására. Mégis, keresztény emberként és lelkipásztorokként hivatásunk az, hogy az elutasítás közepette is megőrizzük a szeretetet és a békességet. A krisztusi út nem a sértettség bezárkózása, hanem a kiengesztelődésre való nyitottság, amely így hív: „Boldogok a békességszerzők, mert ők Isten fiainak neveztetnek” (Mt 5,9).
László atya
