Reflexiók az Egyház, a hit és a párbeszéd jövőjéről
A 21. század emberét nem csupán a hit kérdése foglalkoztatja, hanem a bizalomé is. Kiben bízhatok? Melyik intézménynek hihetek? Van-e még olyan tekintély, amely nem a hatalmából, hanem a hitelességéből él? Ezek a kérdések a családot, az iskolát, a közéletet és az Egyházat egyaránt érintik. Talán nem túlzás azt mondani, hogy korunk egyik legmélyebb válsága nem gazdasági vagy politikai, hanem kapcsolati válság. A bizalom megrendülése.
Ebben a világban tesszük fel újra a kérdést: mit jelent ma kereszténynek, ezen belül katolikusnak lenni?
Nem hiszem, hogy erre rövid vagy egyszerű válasz adható. A kereszténység soha nem csupán tanok rendszere volt, hanem életforma. Nem egy erkölcsi kódex, hanem találkozás. XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű enciklikájának első mondata talán korunk egyik legfontosabb hitvallása: „A kereszténység kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem egy eseménnyel, egy Személlyel való találkozás, aki új távlatot ad az életnek.” Ha ezt szem elől tévesztjük, akkor a hit könnyen vallási szokássá, kulturális örökséggé vagy intézményi kötelességgé válik. Ha azonban Krisztussal való kapcsolatunk élő marad, akkor az Egyház nem pusztán szervezet, hanem közösség, amelyben Isten ma is megszólítja az embert.
A II. Vatikáni Zsinat nyitó mondata a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióban ma is programként áll előttünk: „Az emberek öröme és reménye, szomorúsága és aggodalma, különösen a szegényeké és minden szenvedőé, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és aggodalma.” Az Egyház ebből a felismerésből él. Nem kívülről szemléli a világot, hanem annak részeként osztozik az ember örömében és fájdalmában. Ezért a keresztény ember nem menekül a világ elől, hanem Krisztus lelkületével jelen akar lenni benne.
Mégis úgy tűnik, hogy az Egyház és a társadalom között egyre nagyobb a távolság. Vajon valóban a hit válságát éljük, vagy inkább a bizalom válságát? Pasztorálpszichológusként hajlok arra, hogy az utóbbit tartsam mélyebb problémának. Az ember ugyanis kapcsolatokban tanul meg bízni, szeretni és hinni. A hit nem légüres térben születik. A gyermek először nem Istent ismeri meg, hanem azt tapasztalja meg, hogy valaki feltétel nélkül elfogadja. Ebből a tapasztalatból nő ki később az a képesség, hogy Isten szeretetét is el tudja fogadni. Ezért minden lelkipásztori munka végső soron kapcsolatépítés.
Talán ezért olyan időtálló VI. Pál pápa sokat idézett mondata az Evangelii nuntiandi apostoli buzdításból: „A mai ember szívesebben hallgat a tanúkra, mint a tanítókra; ha pedig hallgat a tanítókra, azért teszi, mert tanúk.” Ez a mondat ma talán igazabb, mint valaha. Nem azért, mert az emberek ne keresnék az igazságot, hanem mert előbb azt szeretnék látni, hogy az igazság képes-e emberré formálni azt, aki hirdeti.
Korunkban sok szó esik identitásról. Nemzeti identitásról, kulturális identitásról, nemi identitásról. Kevésbé beszélünk azonban a keresztény identitásról. Pedig katolikusnak lenni ma már nem magától értetődő kulturális örökség. Egyre inkább személyes döntés. Olyan döntés, amelyet újra és újra meg kell hozni. Nem azért, mert a világ ellenséges volna, hanem mert a világ gyorsabban változik, mint ahogy mi megtanulnánk benne jelen lenni.
Ferenc pápa gyakran beszél arról, hogy az Egyháznak ki kell lépnie önmagából. Az Evangelii gaudium apostoli buzdításban arra hív, hogy ne önmagunk megőrzése legyen az elsődleges célunk, hanem az evangélium örömének továbbadása. Ez nem azt jelenti, hogy feladjuk hitünk tanítását, hanem azt, hogy újra megtanuljuk megszólítani a mai embert. Az evangélium nem változik, de a megszólítás nyelve igen.
Talán itt érkezünk el egy fájdalmas kérdéshez. Miért bántják olyan sokan az Egyházat?
Erre könnyű volna azt felelni, hogy azért, mert a világ elfordult Istentől. De ez csak a történet egyik fele. Az Egyházat sokszor saját sebei teszik hiteltelenné. A visszaélések, a hallgatások, a hatalommal való visszaélés, a bocsánatkérés késlekedése mind hozzájárultak ahhoz, hogy sok ember bizalma megrendült. Ezeket nem lehet elhallgatni. Az igazság mindig a megtisztulás első lépése.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az Egyházzal szemben a társadalom sokszor magasabb erkölcsi mércét alkalmaz, mint bármely más intézménnyel szemben. Ez fájdalmas lehet, de egyben küldetésünkre is emlékeztet. Az emberek Krisztust keresik bennünk. Amikor csalódnak az Egyházban, sokszor nem egy intézményben csalódnak, hanem abban a reményben, hogy Isten szeretete láthatóvá válhat emberi közösségekben.
Ez különös felelősséget jelent minden egyházi vezető számára. A tekintély ma már nem hivatalból fakad. A püspök vagy a pap nem azért lesz hiteles, mert tisztséget visel, hanem mert életével tanúságot tesz arról, akit hirdet. A mai ember nem tökéletes papot keres. Olyan embert keres, aki ismeri saját törékenységét, mégis Krisztusba kapaszkodik.
Talán a pap hivatása ma közelebb áll ahhoz, amit Henri Nouwen „sebzett gyógyítónak” nevezett. Nem a tökéletesség embere, hanem olyan ember, aki saját sebein keresztül is képes együttérezni másokkal. A lelkipásztor nem minden kérdésre tud választ adni, de jelen lehet ott, ahol mások már nem tudnak jelen lenni. A kórházi ágy mellett. A ravatalnál. A gyóntatószék csendjében. Egy összetört házasság fájdalmában. Egy útját kereső fiatal kérdéseiben. Ezekben a találkozásokban dől el, hogy az evangélium valóban örömhír-e.
Sokszor felteszem magamnak a kérdést: vajon hol szakadt meg a párbeszéd az Egyház és az emberek között? Talán ott, ahol mindkét fél egyre kevésbé hallgatta meg a másikat. Az Egyház időnként hamarabb adott válaszokat, mint hogy megismerte volna a kérdéseket. A társadalom pedig sokszor úgy mondott ítéletet az Egyház fölött, hogy már nem volt kíváncsi annak valódi arcára. Pedig az evangélium mindig a találkozással kezdődik. Jézus kérdez. Meghallgat. Megszólít. Csak ezután hív követésre.
A pasztorálpszichológia is erre emlékeztet bennünket. Az ember nem elsősorban érvektől változik meg, hanem attól, hogy megtapasztalja: elfogadják, értik és szeretik. Ez nem relativizmus. Éppen ellenkezőleg. A szeretet az igazság legmélyebb közege. Isten sem kívülről kiáltotta az embernek az igazságot, hanem belépett az ember történetébe. A megtestesülés ennek a legnagyobb bizonyítéka.
Ezért úgy gondolom, hogy az Egyház jövője nem elsősorban szervezeti vagy statisztikai kérdés. Nem azon múlik, hány templomunk lesz, vagy hányan szerepelnek az anyakönyvekben. Ezek fontos kérdések, de nem a legfontosabbak. A döntő kérdés az, hogy közösségeinkben felismerhető-e Krisztus arca. Megtapasztalható-e az irgalom, a meghallgatás, az igazság és a remény.
A kereszténység története azt mutatja, hogy az Egyház mindig akkor újult meg, amikor visszatalált Krisztushoz. Nem a hatalom, hanem a szentség újította meg. Nem a tökéletes szervezet, hanem a hiteles tanúságtétel. Ma sem lehet másként.
Talán ezért a legfontosabb kérdés ma nem az, hogy hogyan mentsük meg az Egyházat. Krisztus nem szorul arra, hogy mi megmentsük az ő Egyházát. Sokkal inkább azt kell megkérdeznünk: hogyan engedjük, hogy Krisztus újítsa meg rajtunk keresztül az Egyházat. Ez már nem intézményi kérdés, hanem személyes megtérés.
Kereszténynek lenni a bizalmatlanság korában végső soron azt jelenti, hogy merünk bízni. Bízni Istenben, aki nem hagyja magára népét. Bízni az emberben, akiben a sebzettség ellenére is ott él a vágy az igazság és a szeretet után. És bízni abban, hogy az evangélium ma is képes megszólítani a világot, ha nem csupán hirdetjük, hanem életünkkel láthatóvá is tesszük.
Talán ez a mi legfontosabb küldetésünk.
László atya
Fotó: https://pixabay.com/hu/images/search/im%c3%a1dkoz%c3%b3%20ember/?pagi=3 (ingyenes letöltés)
