Már novemberben kigyúlnak a fények, a boltok harsogják a karácsonyi zenét, a reklámok lelkünkre kötik a kötelező meghittséget. Kívül minden ünnepivé válik, miközben a belső csend még el sem kezdődött. A dísz megmaradt, de a tartalom elpárolgott. A karácsony márkává lett – Krisztus nélkül. Ünneplünk, csak épp nem tudjuk, mit.

Az emberiség új korszak küszöbén áll. A mesterséges intelligencia már nemcsak a technológiát, hanem a mindennapi életet is formálja: dolgozik, beszél, tanácsot ad, olykor még „meghallgat” is. De közben egyre élesebben felmerül a kérdés: mit jelent embernek maradni egy olyan világban, ahol a kapcsolataink egy része gépeken keresztül zajlik, és

A papi élet méltósága és terhe egyaránt a szívünkbe van írva. Kevesen tudják kívülről, hogy a pap nemcsak tanít, keresztel, esket, temet és vezeti a közösséget, hanem küzd a saját emberi határaival, a kapcsolatai nehézségeivel, belső csendjeivel  és néha kimondatlan sebeket hordoz. Az Újszövetségben Pál apostol hajótörésének története (ApCsel 27–28)

„A csend is válasz, csak nem a szívből, hanem az egóból jön.” Vannak barátságok, amelyek nem veszekedéssel érnek véget, hanem csenddel. Nem történik drámai szakítás, nincsenek bántó mondatok, csak az egyik fél eltűnik. Elolvassa az üzenetet, de nem válaszol. Napok, hetek telnek el, és a kapcsolat lassan kihűl. Ez a

A szorongás nem mindig remegés, pánik vagy zártság. Van, amikor öltönyt hord, pontos, mosolygós, sőt, inspiráló. A magasan funkcionáló szorongás olyan belső állapot, amelyben az ember külsőleg megfelel, teljesít, sőt, sokszor sikeres is, miközben belül állandó feszültséget él át. Mint lelkipásztorok és kísérők, gyakran találkozunk olyanokkal, akik kifelé a hit

Valamennyien tapasztaltuk már, milyen az, amikor gondolataink – láthatatlan belső hangok – korlátoznak, megbénítanak, sőt, gátat szabnak a fejlődésünknek. Ezek a gondolatok lehetnek bizonytalanítók, lehúzóak, vádlóak: „Nem vagy elég jó”, „Elrontod úgyis”, „Nincs benned elég erő”. A következmények pedig nemcsak lelki szinten jelentkeznek, hanem hatással vannak a munkavégésünkre, emberi kapcsolatainkra,

A család az első és meghatározó közösség, amelyben az ember megszületik, fejlődik, kapcsolatba lép, és elkezdi kialakítani önmagát. A pszichológia és különösen az individuálpszichológia egyik izgalmas kérdése, hogyan hat a testvérsorrend – vagyis az, hogy valaki elsőszülött, középső, legkisebb vagy egyke – a személyiség fejlődésére. Alfred Adler, az individuálpszichológia megalapítója

A papság Isten ajándéka az Egyháznak. A hivatás felismerése és beteljesítése ma is, mint mindig, a kegyelem és az emberi válasz dialógusában valósul meg. A pappá formálódás folyamata azonban nem csupán teológiai, hanem pszichológiai, antropológiai és pasztorális dimenziókkal is bír. Pasztorálpszichológusként és teológusként azt tapasztalom, hogy a mai fiatalok belső

Az Egyház történetében a zsinatok mindig is olyan krízishelyzetekre adott válaszok voltak, amikor az idők jeleit felismerve szükségessé vált a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat mélyebb tisztázása. A niceai, a tridenti és a II. Vatikáni Zsinat mind ilyen fordulópontot jelentett. Napjaink világa drámai ütemben változik: a digitális forradalom, a bioetikai

Az emberi élet sokszor hangos. Gondolatok kavarognak bennünk, terveket szövögetünk, döntéseket próbálunk hozni. A külvilág zaja, a napi teendők sürgetése, az elvárások súlya gyakran elhomályosítja azt a belső teret, ahol valódi élet születik. Mert az igazi élet az, amely nemcsak lélegzik, hanem értelmet, irányt és mélységet hordoz mindig csendben születik.

„A trauma nemcsak az, ami történt velünk, hanem az is, ami nem történhetett meg – például a védelem, a megértés, a szeretet hiánya.” Dr. Gábor Maté Sokan élnek felnőttként úgy, hogy lelkük mélyén hordoznak olyan sérüléseket, amelyeket gyermekkorukban szenvedtek el sokszor anélkül, hogy tudatosítanák, ezek a régi sebek milyen erővel

Egyre gyakrabban találkozom olyan emberekkel, akik életük külső mércéje szerint rendben vannak. Elértek sok mindent: pozícióban vannak, elismerik őket, mások számítanak rájuk. Mégis, amikor leülnek, és megkérdezem, hogy valójában hogy vannak, gyakran csend következik. A tekintetük mögött ott a fáradtság, az üresség, néha a szégyen is, hogy nem tudnak örülni