A serdülőkori krízisek kísérése családban és hitben
„Nem tudom, mi van vele. Zárkózott, kedvetlen. Régen annyit nevettünk, most meg csak néz a telefonjába. Néha kiabál, máskor sír. Én is fáradt vagyok, de próbálom elérni… mintha elzáródott volna.” – Egy édesanya vallomása. Sok család ismerheti ezt a hangulatot. A kamaszkor átrendez mindent: a testet, a kapcsolatokat, az érzelmeket és a világképet. És ebben az időszakban gyakran megtörténik, hogy a szülők is elveszítik a fonalat – saját fáradtságuk, belső küzdelmeik közepette. De mit tehetünk akkor, amikor a kamasznak tényleg fáj az élet? Mit jelent jól kísérni őt, amikor nekünk is nehéz? Lehet-e egyensúlyt tartani jelenlét és szabadság, szeretet és felelősség között?
A kamaszkor: válság, amely beavatás is
A serdülés a fejlődés természetes része, mégis krízissel jár. Nem azért, mert „baj van” a fiatallal, hanem mert új struktúrák keresése közben minden meginog: „Ki vagyok én? Mire vagyok képes? Hová tartok?” A test változásai, a hormonális hullámok, a szexualitás ébredése, a baráti kapcsolatok fontossága, az iskolarendszer elvárásai – mindez a kamasz vállára nehezedik, miközben belül még nem alakult ki a felnőtt „belső tartás”.
A pasztorálpszichológia ezt a korszakot liminális térként (átmeneti zóna) ismeri: olyan állapot, amelyben az ember „már nem gyermek, de még nem felnőtt”. A régi biztonság már nem működik, az új stabilitás még nem alakult ki. Ez a „köztes” idő tele van feszültséggel, de lehetőség is a belső átalakulásra.
Kísérés vagy kontroll? A szülői jelenlét művészete
Sok szülő megrémül, amikor gyermeke megváltozik. A korábban közvetlen, játékos gyerek most zárkózott, ingerlékeny, cinikus. A szülő gyakran úgy érzi, „elromlott valami”. Ilyenkor két véglet leselkedik: a túlzott kontroll vagy a teljes elengedés.
A jó kísérés azonban nem az irányításban, hanem a kapcsolattartásban rejlik. Olyan jelenlét ez, amely nem tolakodó, de nem is közömbös. Egy édesapa így mesélte egy lelkigondozói beszélgetésben: „Amikor a fiam nem akart beszélni, csak ott ültem mellette, és együtt hallgattuk a zenét, amit ő szeretett. Aztán egyszer csak megszólalt: ‘Apu, félek attól, hogy nem leszek elég jó az élethez.’ Akkor értettem meg: nem kell mindig kérdeznem. Elég ott lennem.”
A pasztorálpszichológiai szemlélet kulcsa itt a megértő jelenlét (empathetic presence). Nem az a fontos, hogy mit mondunk, hanem hogy a másik érezze: „itt vagyok veled, nem hagylak magadra, még ha most hallgatunk is.” Ez a fajta jelenlét gyógyító, mert újra kapcsolatot teremt az elbizonytalanodott kamasz világában.
Egy konkrét történet: „Máté csak csendben sírt”
Egy iskolai lelkigyakorlat alkalmával beszélgettünk a kamaszokkal a félelmeikről. A 16 éves Máté eleinte félrevonult, nem vett részt. A szünetben mégis odajött, és csak annyit kérdezett: „Atya, szerinted Isten hallja, ha valaki belül sír?” Leültünk. Hosszú csend után elmondta, hogy az anyukája depressziós, az apja pedig ritkán van otthon. Ő próbálja „tartani a frontot” otthon, de közben rosszul tanul, és már a saját értékében is kételkedik. A lelkigyakorlat végén Máté már nem volt szomorúbb, de azt mondta: „Most legalább valaki hallott engem.”
A serdülők sokszor nem azt várják, hogy megoldjuk a problémáikat, hanem hogy érvényes legyen a szenvedésük, hogy a fájdalmuk ne maradjon visszhangtalan. A hallgató felnőtt – akár szülő, tanár vagy lelkipásztor – ilyenkor a Krisztust hordozó ember lehet. Aki nem „tudja jobban”, hanem ott van, mint Jézus az emmauszi úton: „És hozzájuk csatlakozott” (Lk 24,15).
Amikor a szülőnek is nehéz
Gyakori, hogy a serdülőkről szóló írások elfelejtik: a szülők is küzdenek. Anyagi gondok, munkahelyi stressz, párkapcsolati problémák vagy épp saját gyermekkori sebek nehezítik a helytállást. A kamasz gyakran a szülő tükre: felerősíti azokat a kérdéseket, amelyeket magunkban is hordozunk.
A pasztorálpszichológia nem csak a kamaszt, hanem a szülőt is segíteni kívánja abban, hogy saját érzéseit, fáradtságát, határait felismerje. Ha a szülő képes kimondani: „Fáradt vagyok, de fontos vagy nekem”, az nem gyengeség, hanem emberi méltóság. A gyermek nem hibátlan szülőre vágyik, hanem hűséges kapcsolatra, amelyben ő is látható és értékes.
A hit mint belső erőforrás
A hit nem menekülés, hanem kapcsolat. A családi imádság, a közös liturgiák, a közösségi élet nem mindenható eszközök, de teret nyitnak Isten gyógyító jelenlétének. Fontos, hogy ne váljon a vallás sem elvárássá („Miért nem imádkozol?”), hanem maradjon meghívás. Egy kamasz, akinek megengedték, hogy kételkedjen, de mégis ott lehetett az asztali áldásban, talán tíz év múlva épp ezt a szabadságot éli majd meg újra hittel.
A Szentírás tele van olyan történetekkel, ahol fiatalok küzdenek identitásukkal: József testvérei között, Dávid a pásztorból lett király, Mária a zavarodottsága ellenére is igent mond. És ott van az Atya példája Jézus megkeresztelkedésekor: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Mk 1,11). Ezt a mondatot minden kamasznak hallania kellene. És minden szülőnek újra és újra ki kell tudnia mondani – még akkor is, ha közben fáj, fáraszt, és nem lát azonnali visszajelzést.
A kapcsolat az, ami megmarad
A kamaszkor viharai idővel elcsitulnak, de hogy mi marad meg a gyermek és szülő kapcsolatából, az nagyban múlik a jelenlét minőségén. Nem a tökéletes nevelés számít, hanem a hűséges kísérés. Aki nem adja fel, aki ott marad a „zárt ajtó” előtt is, az nemcsak nevel, hanem tanúságot tesz a szeretet titkáról.
A keresztény ember számára ez nem elvont idea, hanem konkrét küldetés: „Hordozzátok egymás terhét, és így teljesítitek Krisztus törvényét.” (Gal 6,2) Ez a hivatásunk, amikor gyermekünk szenved: hordozni őt – nem helyette, de mellette. És közben bízni: a kegyelem dolgozik ott is, ahol mi már nem érjük el.
Laci atya
Foto: Kek vonal – Alapítvány
