„A szeretet nem határtalanság, hanem határokkal őrzött igen.” Laci atya.
Sokunk tapasztalata, hogy éppen a kedves, megbízható, érzelmileg érzékeny emberek sérülnek a legmélyebben. Ők azok, akik meghallgatnak, visznek még egy kört, észreveszik a kimondatlan fájdalmat is és éppen ezért könnyen célponttá válnak. A kérdés nem az, hogy rossz-e jónak lenni, hanem az, miként lehet bölcsen jónak maradni: úgy őrizni a szív melegét, hogy közben ne tegyük kiszolgáltatottá magunkat.
Miért sérülnek gyakrabban a jószívűek?
A pasztorálpszichológia több olyan belső dinamikát lát, amely a jószívűeket különösen sérülékennyé teszi. Az empatikus ember hajlamos a saját tiszta szándékát kivetíteni a másikra, így későn veszi észre a vörös zászlókat. A határok — idő, energia, pénz, érzelmi közelség — gyakran nincsenek kimondva, ezért a másik „engedélynek” olvassa a segítőkészséget. A békességre törekvő ember szívesebben vállalja magára a pluszterhet, mint hogy konfliktust generáljon; a manipulátor pedig megtanul a bűntudatra és a sürgetésre játszani. Vallásos közegben ehhez társulhat egy finom, de erős belső elvárás: „a szeretet mindent kibír”. Csakhogy a szeretet nem korlátlanság, hanem felelős önajándékozás.
„A ‘nem’ kimondása nem a szeretet ellentéte, hanem a szeretet formája: megóv a keserűségtől.” Laci atya
Lelkipásztori szempontból ide tartozik a transzferencia jelensége is: mások korábbi sebeit — szülő, vezető, tekintélyszemély — észrevétlenül rád vetítik, és tőled várják a „megváltást”. A segítőben pedig könnyen megszólal a „megmentő” ösztön. Ha ez a két mozgás találkozik, a kapcsolat hamar aránytalanná válik: valaki ad, valaki pedig követel és mindketten azt hiszik, hogy ez a szeretet.
Mi történik belül a kihasználás után?
A csalódás először testi tünet: szorult mellkas, álmatlan éjszakák, állandó feszültség. Pszichésen megjelenik a szégyen („hogy lehettem ilyen naiv?”) és a harag („ezt nem érdemeltem”). Spirituálisan gyakran erkölcsi sérülés történik: úgy érezzük, ami számunkra szent — igazság, hűség, tisztelet —, azt tiporták meg. Ilyenkor két tévút csábít: a cinizmus („soha többé senkinek”) és a határtalanná olvadt „irgalom”, amely valójában önfeladás. A pasztorálpszichológia és a hit tapasztalata szerint létezik harmadik út: az együttérző éberség.
A talpra állás útja: pasztorálpszichológiai és lelkivezetői szempontok
A gyógyulás nem bravúros fordulat, hanem következetes rendrakás testben, lélekben, közösségben. Először az idegrendszert érdemes megnyugtatni: alvás, mozgás, ritmus. A felfokozott test nem tud tisztán különbséget tenni. Ezután következhet a valóság kimondása: mi történt, mibe egyeztem bele, hol lépte át a másik a határt. A tények világossága oldja a szégyent, és segít, hogy a harag jelzőfény maradjon, ne romboló tűz.
Lelkipásztori értelemben a megbocsátás, kibékülés és bizalom hármasának szétválasztása felszabadító. Megbocsátani lehet egyoldalúan: lemondok a bosszú jogáról. Kibéküléshez már ketten kellenek: felelősségvállalás és jóvátétel. A bizalom e kettő után, idővel és következetességgel épül újjá. A keleti keresztény hagyomány szava erre a józan őrködés: népszisz — éber szeretet, amely nem alszik el a szépen hangzó szavaktól.
A határok helyreállítása nem falépítés, hanem ajtókeret. Segít, ha az elveket kimondjuk („az időm és a figyelmem érték”), és ezekhez illesztünk gyakorlati rendet: mikor és hogyan vagyok elérhető, mit vállalok és meddig, mi történik, ha a megállapodást nem tartjuk. A pasztorálpszichológia ezt koherens szerepnek nevezi: nem mások igényei, hanem a vállalt küldetés és a reális erőforrások rajzolják ki a szolgálat határait. Itt kap szerepet a lelkivezetés és — ha szükséges — a terápiás kísérés: külső, józan tükröt adnak, hogy ne a pillanatnyi bűntudat, hanem a hivatás logikája vezessen.
A spiritualitás nyelvén a gyógyulás az imában kezdődik: panasz és hála együtt. A zsoltárok nem szégyellik a csalódás nyers szavait, és nem felejtik a jót. A gyónás nem varázspálca, hanem találkozás az igazsággal és irgalommal: letesszük, ami a mi részünk, megszabadulunk a hamis bűntudattól, és felvesszük a felelős szabadság terhét. Hasznos a napi lelkiismeret-vizsgálat: nem önostorozás, hanem finomhangolás — hol adtam ma túl, hol maradtam adós? „A bizalom nem hitugrás, hanem úton járás: sok kicsi igen időben.” Laci atya
A kapcsolatok újjárendezéséhez bölcs bizalomra van szükség. Ez lépésenként halad: kisebb ígéretek, rövidebb határidők, átlátható megállapodások. Ha a másik tiszteli a kereteket, a kapcsolat erősödik; ha nem, a valóság magát mutatja meg — felesleges dráma nélkül. Így őrizhető meg a szív melege úgy, hogy közben a józanság sem marad árván.
Mit tehet a lelkipásztor és a segítő közösség?
A segítő hivatásban „feladatfolyók” hömpölyögnek az ember felé. A pasztorálpszichológia itt a szupervízió és a közösségi átláthatóság szerepét emeli ki. Jó, ha a plébániai vagy iskolai szolgálatnak világos rendje van: ki mit vállal, meddig és hogyan kérhető számon. A „mindig mindenkiért minden” széttöri a segítőt és infantilizálja a közösséget. A krízishelyzeteket — bántalmazás gyanúja, közvetlen veszély nem szabad „spiritualizálni”: ezek szakmai protokollt és hatósági együttműködést igényelnek. A lelkigyakorlat, a közös imaidő és a pihenés nem luxus, hanem hivatást fenntartó fegyelem: aki rendszeresen megáll, az tud tartósan adni.
A jószívűség nem naivitás, hanem ajándékozó erő. De mint minden erő, keretet kér. Ha ezt a keretet megtanuljuk és őrizzük, nem kell a cinizmusba menekülnünk, és nem kell feladnunk az együttérzést sem. A szeretet nem végtelenül szétfolyó érzelem, hanem alakot öltött igen, olyan igen, amely tud nemet is mondani ott, ahol a jót védi.
László atya
