Eddig egyedül voltam, most már magányos is vagyok.
Az elmúlt hetekben közösségi oldalakon arról volt szó többségében, hogy a „karantén” idején a családok hogyan töltsék el együtt ezt az időt, ami őszintén szólva nem könnyű. Bevallom magam is így tettem, hiszen az addig megszokott rutin napokat felváltotta az otthon töltött idő. Nem passzív állapot ez, hanem nagyon is aktív, jönnek az iskolai feladatok, határidők és dolgozatok. De mégis csak ebből a „helyzetből” megpróbáljuk kihozni a legtöbbet, minőségi időt töltve együtt!
Azonban elfelejtettünk szólni azokhoz, akik egyedül maradtak. Az özvegyekhez, akik – talán még – hordozzák a gyászt az életükben. Mert nem tudják elfogadni az elfogadhatatlant. Akármilyen házasságban is éltek, a legtöbben elmondhatják, hiányzik a másik felük ebből az életből. A gyász feldolgozása egy hosszú folyamat, de még szörnyűbb, ha megosztani, vagy elmondani sem tudom, milyen érzések vannak bennem. Most még inkább, amikor az idős szülőkhöz az unokák sem mehetnek, vagy a szomszéd is elkerül, nehogy megfertőzzük egymást. Maradnak az emlékek, a fájdalom és a négy fal. Az egyedüllét a pokol – mondják sokan, de ha jobban belegondolunk van benne valami…
S vannak sokan, akik – bár fiatalok – de nem találták meg életük párját. Gyakorló lelkipásztorként és lelkigondozóként tapasztalom a fiatalokkal való találkozás kapcsán, hogy nehezen találnak párt maguknak. Kapunyitási pánikban vannak. Vagy lehet, hogy a szülők nem készítették fel őket az életre? A lányok nem találnak elköteleződésre nyitott férfit, s a fiúk nem találnak „normálist” lányt. Így sokan élnek egyedül, magányosan várva a nagy Őt! Nem a szingliségre gondolok, mert nem láttam még boldog szinglit. Addig boldog, amíg egy mosolygós képet fel tesz magáról a közösségi oldalára, de mennyi átsírt éjszaka van már mögötte. Vagy talán már nincs erő a síráshoz sem? Így már a könnyeinket a tehetetlenség miatt már csak befelé nyeljük…
Életünk különböző szakaszait más-más módon, különféle intenzitással éljük meg. De egyben biztos, hogy mindannyian egyetértünk, mégpedig abban, hogy Életfeladataink vannak. Életem miden szakaszában fel kell ismerni, hogy mi az Én feladatom ebben a helyzetben. Akár a most, akár később. Nagyon sokan szenvednek az úgynevezett Ruminációs Szindrómában, ami azt jelenti, hogy az ember megreked egy negatív életeseményben vagy egy probléma körül és abból nem akar kitörni, azt ismételgeti folyamatosan. Kutatások bizonyítják, hogy az ember a rumináció hatására rosszabbul érzi magát, és nagyon közel kerül a depresszióhoz.
A rumináció azt is jelenti, hogy nem tudunk túljutni a problémánkon. Folyamatosan kérdéseket teszünk fel magunknak. Miért kellett így történnie a dolgoknak? Miért nincs még senkim ebben az életben? Miért van távol tőlem mindenki? Amíg nem a cselekvő megoldások irányába indulunk el, addig nem lesz változás. Ez az állapot magával hozza a negatív gondolatokat, a motiválatlanságot, a küzdeni képtelenséget. Ezt ne hagyjuk!
Néhány alapvető tudnivaló a rumináció jelenségéről és a lehetséges megküzdési stratégiákról:
- A rumináció egy általános és normális válasz a nehézségekre. Mindannyian ruminálunk időnként.
- A problémákról és nehézségekről gondolkodás bizonyos esetekben hasznos, máskor káros. A mód, ahogy gondolkodunk jelentős mértékben meghatározza, hogy megrekedünk vagy megoldjuk a problémát.
- A felkavaró eseményeken és problémákon való hatékony gondolkodás alapja a megfelelő egyensúly a gondolat és cselekvés között.
- A rumináció egy tanult szokás, a régi szokások pedig lecserélhetők új szokásokra.
- A kognitív viselkedésterápia arra fókuszál, hogy elfelejtsük a káros ruminációt, és helyette a hatékonyabb gondolkodás egy új formáját sajátítsuk el.
Adjunk esélyt magunknak! Minden napra egy pozitív életfeladattal, s az Isten is teszi a dolgát mellettünk!
Makkai László atya
nyitóképünk forrása: https://wmn.hu/
