Miért téved, aki a hívő embert „lelki sérültnek” nézi?
A hitet sokan ma is gyanakvással figyelik: mintha a vallásosság a gyengeség jele lenne, és a hívő ember szükségképpen traumatizáltabb volna másoknál. A lélektan és a lelkipásztori tapasztalat azonban mást mutat: nem a hit betegít, hanem a torz vallásosság és a sérült Isten-kép. Az evangéliumi, egészséges hit nem összenyomja, hanem gyógyítja a lelket: belső szabadságot, reményt és érettebb emberi jelenlétet ajándékoz.
A modern ember sokszor a racionalitás nyelvén próbál mindent megérteni. Ami ezen kívül esik, azt könnyen gyanúsnak minősíti. Így kerül a vallás és a hit is a vádlottak padjára: mintha a transzcendens iránti nyitottság eleve valami éretlenség, valami pszichés hiány vagy menekülés volna. A hívő embert ilyenkor gyakran úgy látják, mint aki kapaszkodni kényszerül: mint aki azért beszél Istenről, mert fél az élettől, nem bírja a bizonytalanságot, nem tud szembenézni a veszteséggel, és ezért egy felsőbb lénybe menekíti a reményeit.
A kérdés mégsem ilyen egyszerű. A lelkipásztori találkozásokból és a lélektani tapasztalatból ugyanis újra és újra az derül ki, hogy az ember nem csupán biológiai és társadalmi lény. Az ember értelmet keres, végső kapaszkodókat, olyan összefüggést, amelyben a szenvedés, a halál, a bűn és a szeretet is helyet kaphat. A hit nem a valóság tagadása, hanem sokszor épp a valóság legmélyebb rétegeire adott válasz. Nem ritka, hogy aki felszínesen erősnek tűnik, valójában elfojtásokból él, míg a hívő ember éppen azért tűnik törékenynek, mert mer szembenézni azzal, amit mások kerülnek: a véges lét kérdéseivel.
Carl Gustav Jung, a mélylélektan egyik legfontosabb alakja különösen hangsúlyozta, hogy a vallásos dimenzió nem idegen test a pszichében. Jung szerint a transzcendens iránti nyitottság, a numinózus tapasztalat nem a betegség jele, hanem az emberi lélek egyik alapmozgása. A lélek nem egyszerűen működni akar, hanem teljességre törekszik. E teljesség igényéhez hozzátartozik az a belső tudás is, hogy az ember önmagát nem képes teljesen megérteni vagy birtokolni; mindig van benne valami túlcsorduló, valami titok. Jung szemléletében a hit sokszor nem elkerüli a lélek szenvedését, hanem elindítja annak integrációját. A lélek gyógyulása gyakran azt jelenti, hogy az ember új értelmet talál, új összefüggésekbe tudja helyezni önmagát és történetét. Ennek része lehet a hit is.
Mégis érthető, hogy sokan ellenérzéssel közelítenek a vallásossághoz. Rengetegen találkoztak torz vallási mintákkal, olyan lelki közeggel, ahol Isten neve nem felszabadít, hanem megfélemlít. Nem kevesen hordoznak vallásos nyelven átadott sebeket: túlzott szigort, szégyenítést, lélektelen szabályokat, manipulációt, bűntudatkeltést. Ilyenkor valóban úgy tűnhet, hogy a hit betegít. Csakhogy itt nem a hit lényegével állunk szemben, hanem annak karikatúrájával. A torz vallásosság nem Istenhez vezet, hanem emberi félelmekhez, tekintélyelvű mintákhoz és sérült kapcsolati rendszerekhez. Nem a transzcendens gyógyító ereje működik benne, hanem a kontroll, az elutasítás és a kényszer mechanizmusa.
A hit tehát nem automatikusan egészséges, ahogyan nem automatikusan betegítő sem. Az dönt, milyen lelkületet hoz létre, hogy milyen Isten-képet hordoz. Talán ez a legfontosabb szempont. A hívő ember belső világában élő Isten-kép gyakran nem tudatos teológiai tétel, hanem mélyen beépült tapasztalat. Sokszor a gyermekkori kötődésminták, a szülői tekintélyek, a közösségi hatások alakítják ki azt a „belső Istent”, akitől az ember félni kezd vagy akiben bízni tanul. Amikor valaki olyan Istent hordoz magában, aki mindig elégedetlen, aki csak akkor szeret, ha teljesíteni tudunk, aki elsősorban büntet, és aki számára a bűn nem seb, hanem identitás, akkor a hit valóban szorongató rendszerré válik. Egy ilyen hit képes összenyomni a lelket, és képes traumatizálni is. De ez nem az evangéliumi Isten.
Az egészséges hit ott kezdődik, ahol az ember Istenben nem ellenőrt, hanem Atyát talál. Nem olyan Istent, aki megaláz, hanem aki felemel. Nem olyan Istent, aki a bűnben is elsősorban a bűnöst látja, hanem aki a bűnösben is meglátja a sebzett embert. A keresztény hit legmélyebb állítása nem az, hogy az embernek tökéletesnek kell lennie, hanem az, hogy Isten az embert szeretetből akarja helyreállítani. A bűn itt nem végállomás, hanem kiindulópont a gyógyulás felé. Nem a szégyen, hanem az irgalom a végső szó. Ilyen Isten-képpel a hit nem félelemből épül, hanem bizalomból. És a bizalom lélektani értelemben is gyógyító.
A pszichológia ma sokat beszél arról, hogyan képes az ember megküzdeni krízisekkel. A veszteség, a gyász, a betegség, a kudarc mind-mind próbára teszik a személyiséget. A hit, ha érett módon van jelen, ilyenkor nem menekülés, hanem belső erőforrás. Nem eltagadja a fájdalmat, hanem segít hordozni. Nem eltünteti a szenvedést, hanem értelmet ad neki. Nem letakarja a valóságot, hanem szélesebb horizontba helyezi. Az evangéliumi hit nem egy „szép történet”, amellyel elviselhetővé tesszük az életet, hanem olyan kapcsolat, amelyben a szenvedés is átalakulhat, mert az ember már nem egyedül hordozza.
A hit egészségességét végül a gyümölcsök mutatják meg. Jézus szavai egyszerre lelkipásztori és lélektani alapelvet is adnak: „Gyümölcseiről ismeritek meg.” Ahol a hit alázatot, belső békét, együttérzést, megbocsátást és felelősséget szül, ott a hit nem betegség, hanem gyógyulás. Ahol a hit szorongást, agressziót, kirekesztést, merevséget és megvetést termel, ott nem a hit ereje működik, hanem annak torzulása. A hit nem attól igaz, hogy hangos, és nem attól erős, hogy kemény. A hit ott válik éretté, ahol a szeretet láthatóvá válik.
Ezért téved, aki a hívő embert egyszerűen betegnek nézi. Természetesen vannak sérült hívők, ahogyan vannak sérült nem hívők is. De a hit önmagában nem kóros működés. Épp ellenkezőleg: az evangéliumi hit képes integrálni az embert, megtartani a krízisben, értelmet adni a szenvedésben, és gyógyítani az Istennel való élő kapcsolat által. Nem leépíti a személyiséget, hanem újjáépíti. Nem elnyomja a lelket, hanem tágítja. Nem megkötöz, hanem felszabadít.
A hit nem betegít, hanem gyógyít. És ha ezt komolyan vesszük, akkor a lelkipásztori felelősségünk is nagy: olyan Isten-képet és olyan evangéliumi lelkületet kell közvetítenünk, amelyben az ember nem félni tanul, hanem élni.
László atya
Fotó: ingyenes letöltés / https://pixabay.com/hu/images/search/a%20hit/?pagi=5
