Egyre gyakrabban találkozom olyan emberekkel, akik életük külső mércéje szerint rendben vannak. Elértek sok mindent: pozícióban vannak, elismerik őket, mások számítanak rájuk. Mégis, amikor leülnek, és megkérdezem, hogy valójában hogy vannak, gyakran csend következik. A tekintetük mögött ott a fáradtság, az üresség, néha a szégyen is, hogy nem tudnak örülni annak, amit elértek.
A siker önmagában nem tart meg. Nem akadályozza meg a kiégést, és nem véd meg a depressziótól sem. A teljesítmény lehet hasznos és szükséges, de nem tölti be azt az űrt, amit csak kapcsolat, szeretet és belső szabadság tud betölteni. Aki folyamatosan ad, de közben nem figyel önmagára, az előbb-utóbb kimerül nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Ez különösen igaz azokra, akik segítő vagy lelkipásztori szolgálatban élnek, ahol a „lélek munkája” maga is energiaforrás, de ha nincs belső táplálás, kiszárad a forrás.
Pasztorálpszichológiai szempontból a kiégés nem csupán fáradtság, hanem az önazonosság elvesztése. Amikor valaki már nem tudja, miért csinálja, amit csinál. Csak viszi tovább a megszokottat, miközben belül egyre inkább kiürül. A siker, a státusz vagy az elvárások könnyen szereppé merevedhetnek, és ha az ember a szerepein túl nem tud kapcsolódni önmagához és Istenhez, akkor szinte észrevétlenül belecsúszik a belső sötétségbe.
A depresszió ilyenkor nem külső tragédiák következménye, hanem belső elidegenedésé: már nem tudok örülni, nem érdekel, ami korábban fontos volt, és nem érzem, hogy lenne jövőm. Ami különösen fájdalmas, hogy mindez akár a legnagyobb teljesítmények közepette is bekövetkezhet. Az ember nem érzi jogosnak a fájdalmát, mert „elvileg minden rendben van”. Csakhogy a lélek nem elv, hanem valóság.
Hans Zollner írja: „A lelki kísérésnek újra meg kell tanítania az embert arra, hogy figyeljen saját életének belső ritmusára – arra a hangra, amely sokszor a teljesítmény zajában suttog csupán.” (Zollner, Pastoralpsychologie, 2018) Ez a belső figyelem gyakran hiányzik épp a leginkább elhivatottak életéből. Mert aki másokért él, könnyen megfeledkezik önmagáról. És aki nem tudja, hogyan van, az előbb-utóbb nem tudja, ki is ő.
A gyógyulás soha nem a visszatérés a régi tempóhoz, hanem annak újrafelfedezése, miért indultam el egyáltalán. A belső szabadság, az Isten előtti őszinteség és az emberi kapcsolódás az, ami valóban megtart. Mert a siker vihet előre, de csak a szeretet visz haza. Nem az az erős, aki mindent kibír, hanem aki tudja, kitől kérhet segítséget. Nem az a hívő, aki soha nem fárad el, hanem aki az Úrnál keres menedéket. A siker mulandó. A szolgálat formái változnak. De az ember, a szív, a lélek az marad.
És ha van valami, ami valóban megvéd bennünket, az az, ha időről időre le tudunk ülni nem a feladatok listája, hanem az Isten színe elé.
Ott nem kell bizonyítanunk semmit.
Ott elég, hogy vagyunk.
László atya
Fotó: https://pixabay.com/hu/images/search/burnout/ (ingyenes letöltés)
