„A mának elég a maga baja.”
Ebben a címkézésektől, minősítésektől mentes megfigyelő tudatossági állapotban, amelyet egyébként a lélektan mindfulness (Jon-Kabbat Zin) néven ismer, és alkalmaz a terápiában is (MBCT: mindfulness based cognitive therapy; MBSR: mindfulness based stress redaction), és amelynek párhuzamai a keresztény lelkiéletben is megtalálhatók (szemlélődés, kontempláció), lehetőség nyílik arra is, hogy a tudattalanból kreatív ötletek merüljek fel, olyanok, amelyeket tudatosan és szándékosan nem vagyunk képesek előidézni, vagy régen mélyen elnyomott és nemlétezőnek vélt sérülések gyógyuljanak azáltal, hogy fokozatosan tudatosulnak.
Ezen túl a belső erőforrások mobilizálását célzott, asszociációs, vizualizációs gyakorlatokkal is elő lehet segíteni, megfelelően irányított kérdésekkel, és szakszerű segítségnyújtással.
Így, amikor a kliens problémája egy hatalmas hegyként tornyosul előtte, megkérdezhetjük, hogy hogyan, milyennek látja ezt a hegyet? Mi van mellette, körülötte? Ezzel segítjük terelni a figyelmét a szokásos megküzdési stratégiájáról vagy az egyetlennek hitt megoldási lehetőségétől, mely szerint a hegyet le kell rombolni, arrébb kell tolni, stb., abba az irányba, hogy ha mindez nem is sikerülhet, talán meg lehet kerülni a hegyet, vagy ma meg lehet tenni néhány lépést a csúcsa felé, mert annyira éppen képes, és majd holnap újabb, holnapután ismét újabb szakaszokat lehet megtenni. A feladat részfeladatokra bontásával, emberléptékűvé tételével és a támogatásunk biztosításával csökkentjük a rá nehezedő nyomást és a kilátástalanság érzetét.
Ha pl. úgy látja lelki szemeivel, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok, akkor meg lehet kérdezni, hogy milyen segítségre és milyen saját erőforrásra lenne szüksége ahhoz, hogy a víz felszínére érjen? Ha meg tudja ezeket nevezni, akkor megkérjük, kutasson az emlékeiben olyan élményei között, amikor megtapasztalta, megélte az imént megnevezett erőforrások meglétét, működését, és gondolatban vigye át ezeket az erőforrásokat a jelen, erőforrások nélküli állapotába. Ebben is lehet praktikus, szakszerű segítséget nyújtani. Ha nem talál az emlékei között ilyen élményeket, amelyek az elsődlegesen megnevezett erőforrásokat tartalmazzák, akkor irányított kérdésekkel tereljük gondolatait arra, hogy meg tudjon nevezni ún. helyettesítő erőforrásokat. Pl.: Önbizalomra lenne szüksége, de nem talál ilyen emlékképet, azonban helyettesítő erőforrásként funkcionálhat például a bátorság, amelyhez tud élményt társítani.
Ha ezeket a helyettesítő erőforrásokat megtaláltuk, ugyanazt végezzük, mint ami az első lépésben elhangzott.
Mindenkiben vannak erőforrások, amelyek –ha úgy tetszik- több funkciósak, különben nem élnénk. Ezeket az erőforrásokat értelmezhetjük a példabeszédbeli talentumokként, amelyeket kamatoztatnuk, és nem elásnunk kell. A feladatot tehát addig végezzük, ameddig nem talál a jelen helyzetben felhasználható saját belső erőforrásokat.
Mindezek által nem szűnik meg egy csapásra minden gondja, de erőt, bátorságot és reményt kaphat ahhoz, hogy képes tovább haladni az úton a meglévő problémái ellenére vagy azokkal együtt, hogy élhető életet tud élni, és a továbblépésbe vetett hit újabb reménnyel és erővel tölti el ebben a küzdelemben.
A lelkigondozásnak ez a bátorító, támogató, vigasztaló, segítő funkciója az, amelyet ki szerettem volna emelni, s amelyben az Isten kegyelmére utaltság és a ráhagyatkozó hit gyógyító ereje mellett a lélektani ismereteket és módszereket is alkalmazzuk.
„Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében…
Mindezeken túlmenően van a szenvedésből való kilábalásnak olyan útja, módja, amely során az eredményez tartós megkönnyebbülést, ha megengedjük, hogy átéljük a fájdalmat. (Paradox módon aktivitás nélküli coping.) „Megengedjük neki”, hogy létezzen. Minden elnyomási, menekülési és fájdalomcsillapítási törekvésünkkel tk. tagadni akarjuk a létezését, nem akarunk tudomást venni róla. Valaminek a léte vagy nem léte azonban nem attól függ, hogy mit gondolunk róla. Belemerülünk tehát a szenvedés érzésébe, hagyjuk, hogy létezzen. A belemerülés azonban nem egyenlő a szenvedésben való dagonyázással, és az azzal való azonosulás miatti önkínzással. Amolyan megfigyelő belemerülés kell, hogy legyen ez, amikor is van távolság a megfigyelő én és a megfigyelt én között (ez a nem azonosulás). Létezni hagyni, átérezni – nem azonosulni: kötéltánc. Művészet. Ebben a megengedő megfigyelő állapotban zsigeri tapasztalattá lehet az, hogy a szenvedés nem pusztított el, hogy nem haltam bele. Tapasztalattá válik, hogy van erőm. Nem uralkodik rajtam a szenvedésem, csak itt van, jelen van. Bár kezdetben ez a felismerés csak egy kis ideig tartó élmény (de tapasztaláson alapuló élmény, mely összehasonlíthatatlanul meghatározóbb, mint a kognitív, tudáson alapuló), több-kevesebb gyakorlás után képes teljesen átformálni az érzékelésünket, a szenvedés-értelmezésünket és a rá adott reakcióinkat. A későbbi szenvedések idején pedig egy emlék lesz arról, hogy van erőm a szenvedésem fölött, amely emlékből ismét erőt, bátorítást meríthetünk a magunk, és mások számára. Mindez tehát olyan belső erőforrássá válik, ami a szenvedés leküzdésének, és ha kell, az abból való teljes megszabadulásnak nélkülözhetetlen „kelléke”.
„Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel a keresztjét…”
A spiritualitás nem valami valóságtól elvonatkoztatott, lelki-szellemi élvezetkeresés, pótlék (sokszor éppen a realitás elkendőzésére), hanem az abba való belemerítkezés. A realitás észlelése, tapasztalása. Úgy, ahogy az van.
Ez a kereszt teológiája, a kereszt gyógyító titka is: lemerülni a legmélyebb fájdalomba, megélni mindent, amit az élet megélésre elénk hoz, hogy majd ez a megélés „dobjon ki a felszínre”, megújulva, megerősödve, mint azt az embert, aki nem kapálózik az örvény ellenében, hanem hagyja magát lehúzni, hogy aztán maga az örvény dobja ki a víz felszínére.
Manapság, a mi kultúránkban ez a szemlélet egyre kevésbé népszerű. Mindent akarunk, azonnal, az enyhülést, a jól-létet is: a fájdalmat csak megszüntetni akarjuk (ha már az elkerülésére tett erőfeszítéseinket nem koronázta siker), és nagyon gyorsan. Majd még attól is gyorsabban. És ez a törekvés egyrészt jó és jogos, a szenvedést nem kell keresni, a szenvedésből menekülni kell! Másrészt azonban éppen ezzel stabilizáljuk, és életünk előbb-utóbb egy végeláthatatlan meneküléssé, és a szenvedéstől való félelemmé torzul. S végülis, többet szenvedünk attól, hogy egyszer sem mertük a szenvedést megélni, megfigyelően, nem azonosulva megélni.
Ajánlott irodalom:
Hézser Gábor: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve, Kálvin Kiadó 2002.
Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat – Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába, Jezsuita Könyvek 2019.
Joseph O’Connor: NLP kézikönyv – Gyakorlati útmutató kívánt eredményeink eléréséhez, Bioenergetic kiadó 2002.
Szondi Máté: Megélni a pillanatot. Mindfulness, a tudatos jelenlét pszichológiája, KulcsLyuk Kiadó 2012.
Dr. Krasznay Mónika
nyitóképünk forrása: https://images.bonnier.cloud
