Jézus magvetőről szóló példabeszédét jól ismerjük. A magvető kimegy vetni, és a magok különböző helyekre hullanak: az útfélre, köves talajra, tövisek közé és jó földbe. A példázat eredeti értelmében a mag Isten igéje, a különböző talajok pedig az emberi szív különböző válaszait jelenítik meg. Ezt az értelmezést nem szabad felcserélnünk valami mással. Van azonban a példázatnak egy olyan képe, amely önmagában is alkalmas arra, hogy elgondolkodtasson bennünket az emberi sorsokról. Ez az útfélre esett mag képe. Mert ha egy pillanatra nemcsak a talajt, hanem magát a magot nézzük, valami nagyon egyszerűt veszünk észre: az útfélre hullott mag nem rosszabb annál, amelyik jó földbe került. Ugyanazt az életet hordozza. Ugyanaz a lehetőség rejlik benne. Nem azért nem tud kibontakozni, mert értéktelen, hanem azért, mert olyan helyre került, ahol szinte semmi nem segíti a növekedését.
Emberi életeket szemlélve néha ugyanezt látjuk. Vannak, akik jó földbe születnek. Nem feltétlenül gazdag családba, hanem olyan közegbe, amely természetes módon segíti őket. Gyermekkoruktól megtanulják, hogy van helyük a világban. Iskoláztatást, kapcsolatokat, biztatást, kulturális hátteret, önbizalmat kapnak. Ha tehetségesek, valaki észreveszi őket. Ha hibáznak, kapnak még egy lehetőséget. Ha elindulnak egy pályán, akad valaki, aki bemutatja őket a megfelelő embernek, ajánlja őket, kiáll mellettük. Mindez önmagában nem bűn. Jó dolog, ha egy ember ilyen környezetből indul. A baj akkor kezdődik, amikor azt hisszük, hogy az ilyen ember azért jutott messz, mert a mag is feltétlenül jobb volt.
Mások ugyanis ugyanazzal az értelemmel, munkakedvvel, energiával és erkölcsi érzékkel indulnak el, csak éppen nem ugyanarról a rajtvonalról. Nincs mögöttük ismert családnév, tekintélyes rokonság, kapcsolatrendszer vagy olyan közeg, amely természetesnek tekintené, hogy nekik is helyük van az asztalnál. Nekik már azt is bizonyítaniuk kell, amit másoknál eleve feltételeznek. Ha eredményt érnek el, gyakran szerencsének nevezik. Ha hibáznak, abból könnyen egész személyiségükre következtetnek. Ha határozottak, azt mondják, törtetők; ha visszafogottak, azt, hogy nincs bennük vezetői képesség. Ha új ötlettel állnak elő, túl ambiciózusak; ha csendben végzik a dolgukat, észrevétlenek maradnak. Mintha mindig fél lépéssel kívül lennének azon a láthatatlan körön, amely eldönti, kit tekintünk valóban közénk tartozónak.
Az ilyen ember számomra az útfélre esett mag.
Nem azért, mert ő maga terméketlen lenne, hanem azért, mert olyan földre került, amelyet mások már keményre tapostak. Az út ugyanis attól út, hogy járnak rajta. Sok láb tapossa ugyanazt a helyet, míg végül olyan kemény lesz, hogy a magnak alig marad lehetősége gyökeret ereszteni. Emberi közösségeinknek is vannak ilyen kitaposott útjai. Megszokások, előítéletek, társadalmi hierarchiák, családi és baráti kapcsolatrendszerek, intézményi érdekek alakítják őket. Sokszor már észre sem vesszük, hogy rajtuk járunk. Egyszerűen „így szokás”. Mindig ugyanazokat kérdezzük meg, ugyanazokat hívjuk meg, ugyanazoknak adunk lehetőséget, és ugyanazokról feltételezzük, hogy alkalmasak. Közben pedig az út szélén maradnak olyan emberek, akik talán éppen arra várnak, hogy egyszer ne a hátterüket, hanem a munkájukat nézzük.
Ennek van egy különösen fájdalmas változata: amikor az embert addig egyszerűen mellőzik, amíg nem válik sikeressé, utána viszont már akadályozni kezdik. A tehetségtelenség ritkán vált ki féltékenységet. Az igazi feszültség akkor kezdődik, amikor arról az emberről, akit korábban nem tartottak sokra, kiderül, hogy mégis képes valamire. Emberek bíznak benne, hallgatnak rá, eredményeket ér el, kezdeményezései életképesek, és talán olyan dolgokat valósít meg, amelyekre a kedvezőbb helyzetből indulók sem voltak képesek. Ekkor a közöny könnyen gyanakvássá változik.
A féltékenység lélektanának egyik érdekes sajátossága, hogy ritkán nevezi meg önmagát. Kevés ember mondja ki: zavar a másik tehetsége, mert saját jelentőségemet érzem veszélyben mellette. Ehelyett erkölcsi, szakmai vagy intézményi indokokat keresünk. Az illető „túl sokat akar”, „nem elég érett”, „nehezen kezelhető”, „nem illeszkedik”, „nem tudja, hol a helye”. Lehetséges természetesen, hogy ezek az állítások időnként igazak. Nem minden mellőzött ember zseni, és nem minden konfliktus mögött irigység áll. Az igazságosság éppen azt követeli, hogy ezt is kimondjuk. De ugyanilyen önámítás volna tagadni, hogy közösségeinkben időnként nem az alkalmatlanságot büntetjük, hanem azt, ha valaki a számára kijelölt helyről váratlanul növekedni kezd.
Ez a jelenség az egyházi közösségektől sem idegen. Talán éppen ott fáj a legjobban, mert az egyház önmagáról azt vallja, hogy nem pusztán emberi intézmény, hanem az evangélium közössége. Ha valahol, akkor itt különösen komolyan kellene vennünk azt a bibliai tapasztalatot, hogy Isten kiválasztása meglepően gyakran nem követi az emberi rangsorokat. A Szentírás tele van olyan emberekkel, akik első pillantásra nem tűntek megfelelő választásnak. Dávidot nem is tartották fontosnak odahívni, amikor Sámuel Izáj fiai közül kereste a jövendő királyt. A próféták között találunk egyszerű pásztort. Jézus tanítványainak jelentős része nem a kor vallási elitjéből került ki. Názáretről pedig maga a kérdés hangzik el: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Mintha a Szentírás újra és újra figyelmeztetne: vigyázzunk, mert Isten olykor éppen onnan hoz elő valakit, ahonnan mi semmit sem várunk.
Mégis könnyen megtörténik, hogy vallási közösségeinkben is kialakulnak a bennfentesek és a kívülállók körei. Ennek nem kell tudatos rosszindulatból fakadnia. Sokszor egyszerű emberi működésről van szó: abban bízunk, akit ismerünk, ahhoz fordulunk, akivel már kapcsolatban vagyunk, azt támogatjuk, akinek a háttere biztonságot jelent. Csakhogy ha ez rendszerré válik, lassan éppen azok előtt zárjuk be az ajtót, akiknek az ajándékaira szükségünk lenne. Egy intézmény pedig különös módon képes egyszerre panaszkodni az emberhiányra és akadályozni azokat, akik dolgozni szeretnének benne.
Az útfélre került ember legnagyobb kísértése azonban nem is feltétlenül a sikertelenség. Hanem a megkeseredés. Sokáig lehet úgy élni, hogy majd egyszer észrevesznek. Majd egyszer elismerik a munkát. Majd egyszer kiderül, mennyi mindent tett az ember. Aztán telnek az évek, és az elismerés elmarad. Mások kevesebb munkával előrébb jutnak. Másokat támogatnak, miközben neki minden apró lehetőségért meg kell küzdenie. Ilyenkor nagyon könnyű belül elkezdeni gyűjteni a sérelmeket. A mellőzött emberből pedig észrevétlenül sértett ember válhat, aki már nem azért dolgozik, mert szereti azt, amit tesz, hanem azért, hogy egyszer bebizonyítsa: neki volt igaza.
Ezen a ponton dől el valami nagyon fontos. Az útfélre esett mag legnagyobb győzelme ugyanis nem az, hogy mindenáron bekerül a jó földbe. Nem az, hogy végül címet, rangot, állást vagy nyilvános elismerést kap. Még csak nem is az, hogy egy napon azok is kénytelenek lesznek elismerni, akik korábban lenézték. Az igazi győzelem az, ha a szíve nem válik olyanná, mint az a közeg, amely megsebezte.
Ha nem tanulja meg a közönyt azoktól, akik közönyösek voltak iránta. Ha nem kezdi el maga is elhallgatni mások eredményeit, mert valaha az övéit is elhallgatták. Ha nem akadályozza majd a fiatalabbat azért, mert őt is akadályozták. Ha nem építi újra ugyanazt a rendszert maga körül, amelynek egykor áldozata volt. Ez sokkal nagyobb emberi teljesítmény, mint bármilyen karrier. A sérelmet továbbadni könnyű. Megszakítani a láncolatát nehéz.
Talán ezért olyan fontos különbséget tenni elismerés és hivatás között. Az ember természetesen vágyik arra, hogy észrevegyék, és ebben önmagában nincs semmi szégyellnivaló. A megbecsülés alapvető emberi szükséglet. Egy jó szó, egy köszönet vagy annak kimondása, hogy „amit tettél, annak értéke van”, néha évek fáradtságát képes értelmezhetővé tenni. Nem kell tehát szentimentálisan azt állítani, hogy az igazán jó embernek nincs szüksége semmilyen elismerésre. Szüksége van rá. A kérdés az, hogy az elismerés hiánya képes-e elvenni tőle annak értelmét, amit tesz.
Van ugyanis egy pont, ahol az embernek el kell döntenie, miért dolgozik. Azért, hogy végre észrevegyék, vagy azért, mert hisz abban, amit csinál? Azért segít másokon, hogy egyszer majd elmondják róla, milyen nagyszerű ember, vagy azért, mert előtte áll valaki, akinek segítségre van szüksége? Azért szolgál, mert pozíciót remél, vagy azért, mert a szolgálat önmagában érték számára? Ezek kegyetlenül nehéz kérdések, különösen annak, akit hosszú időn keresztül mellőztek. Mégis felszabadító lehet eljutni oda, hogy az ember már nem azok tekintetéből akarja megtudni saját értékét, akik soha nem akarták meglátni.
És ekkor történhet valami különös az útfélre esett maggal. Gyökeret ereszt.
Nem azért, mert az út hirtelen jó földdé változott. Nem azért, mert minden akadály megszűnt. Hanem mert talál egy repedést a kemény talajban. Talán néhány ember bizalma lesz ez a repedés. Talán egy közösség, amely befogadja. Talán néhány ember, akinek valóban szüksége van arra, amit adni tud. Talán maga a hit, amely megtanítja arra, hogy az ember értéke nem azonos társadalmi vagy intézményi pozíciójával. Innen kezdve már másképpen növekszik. Nem azok ellenében, akik mellőzték, hanem azokért, akiknek szükségük van rá.
A közösség felelőssége azonban ettől még nem szűnik meg. Nem mondhatjuk minden mellőzött embernek egyszerűen azt, hogy legyen erős, növekedjen a kövek között, és ne várjon elismerést. Ez kegyes formába öltöztetett kegyetlenség lenne. A rossz talajért nem tehető felelőssé a mag. Ha egy közösség következetesen csak bizonyos hátterű embereknek ad lehetőséget, ha kapcsolatok fontosabbak a teljesítménynél, ha a tehetséges kívülállót veszélynek tekinti, akkor nem az érintett embernek kell újabb lelki gyakorlatokat végeznie, hanem a közösségnek kell önvizsgálatot tartania.
Talán éppen ezt kellene gyakrabban megkérdeznünk magunktól: hány emberről mondtunk már le túl korán? Hány tehetséget nem vettünk észre azért, mert nem olyan csomagolásban érkezett, amilyet megszoktunk? Hány embertől vártunk kétszer annyi bizonyítást ugyanazért a bizalomért? És hány esetben neveztük alázatnak azt, hogy valakinek csendben kellett maradnia, miközben valójában csak kényelmetlen volt számunkra a jelenléte?
A példabeszéd útfélre esett magja végül nem hoz termést. A mi metaforánk ezen a ponton tudatosan elválik a példázat eredeti történetétől. Az ember ugyanis nem növény, sorsa nincs egyszer s mindenkorra meghatározva azzal, hogy hová hullott. Képes elindulni, kapcsolatokat teremteni, tanulni, változni, és néha a legvalószínűtlenebb helyen is gyökeret ereszteni. Ezért az „útfélre esett ember” képe számomra nem a reménytelenség képe, hanem éppen ellenkezőleg: az emberi méltóságé.
Azt mondja, hogy valakinek az értékét nem lehet abból megállapítani, milyen hely jutott neki a társadalomban. A helyzet és az érték nem ugyanaz. A pozíció és a tehetség nem ugyanaz. Az ismertség és a jelentőség sem ugyanaz. Vannak nagyon látható emberek, akik kevés életet fakasztanak maguk körül, és vannak szinte észrevétlenek, akiknek köszönhetően mások felállnak, reményt kapnak, tanulnak, gyógyulnak vagy egyszerűen tovább tudnak menni.
Ezért amikor legközelebb találkozunk valakivel az út szélén, talán nem az legyen az első kérdésünk, hogyan került oda. Még kevésbé az, miért nem jutott beljebb. Inkább azt nézzük meg, mit hordoz magában. Mert könnyen lehet, hogy nem értéktelen ember áll előttünk, hanem egy értékes ember, akinek eddig értéktelen helyet adtunk.
És ha már nem tudunk neki jó földet készíteni, legalább ne tapossuk tovább azt a keveset, amelyben megpróbált gyökeret ereszteni.
Mert néha nem az a csoda, hogy egy ember nagyra nőtt. Hanem az, hogy mindazok után, amit vele tettünk, még mindig képes növekedni, dolgozni, hinni, szolgálni és jót tenni.
És talán ennél is nagyobb csoda, ha mindeközben a szíve is jó maradt.
László atya
Fotó: ingyenes letöltés: https://pixabay.com/hu/images/search/rem%c3%a9ny/?pagi=6
