Az egyházat sokan a kiengesztelődés, a megbocsátás és a szeretet otthonának képzelik. Okkal. Hiszen az evangélium szívében a megbékélés, a közösség és az irgalom áll. Mégis, aki valóban belülről ismeri az egyházi életet, jól tudja, hogy a templom falai között sem ismeretlenek a konfliktusok, a feszültségek, a fájdalmas kimondatlanságok. Sőt, ezek olykor annál mélyebbek, minél vallásosabb keretek között történnek. Hiszen épp ott, ahol elvárás a béke, ott lehet a legnehezebb szembenézni a haraggal.
A pasztorálpszichológia azt tanítja: a lelki élet nem steril tér. A kegyelem nem kiiktatja az emberi pszichét, hanem át akarja alakítani azt. Ezért a harag és a rejtett agresszió kérdése nem „világi dolog”, hanem lelkipásztori valóság, amelynek megértése nélkül könnyen rombolódik a közösség, és torzul a hit megélése.
A harag maga nem bűn, hanem emberi érzés. A lélek jelzése arra, hogy valami sérült, hogy határt léptek át, hogy igazságtalanság történt. A probléma nem a harag érzésével kezdődik, hanem azzal, amikor ezt az érzést el kell nyomni, mert „nem illik”, „nem keresztényi”, vagy „rossz példa lenne mások előtt”. Egyházi közösségekben különösen erős a csend elvárása, a konfliktuskerülés kultúrája, ami miatt a harag gyakran nem kap szót. Ehelyett elrejtőzik, és lassan más formát ölt: megjelenik csendes visszahúzódásban, elfordulásban, meg nem mondott kritikában, pletykában vagy cinikus, gúnyos megjegyzésekben. Ez az, amit a pasztorálpszichológia csendes vagy passzív agressziónak nevez. Olyan magatartásformák ezek, amelyek mögött fájdalom, ki nem mondott sérelem vagy elnyomott düh húzódik meg, de sosem egyenesen, mindig csak kerülő úton fejeződik ki. Mindez különösen megtévesztő lehet akkor, ha vallásos nyelvezetbe van csomagolva. Hiszen a felszínen látszólag minden rendben van: udvariasság, jámbor szavak, keresztény jelszavak hangzanak el, miközben a kapcsolatok mélyén ott fortyog a meg nem oldott harag. A vallásos emberek hajlamosak arra, hogy a haragjukat „lelki indokokkal” igazolják: az igazság védelmére hivatkoznak, vagy a rend nevében cselekszenek, miközben valójában személyes sérelmek, el nem ismert fájdalmak és sérült emberi kapcsolatok húzódnak meg a háttérben.
Mindez szorosan összefügg a megbocsátás témájával is. A keresztény hit világos: bocsássunk meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nekünk. A kérdés azonban az, hogy mi történik, ha valaki nem tud megbocsátani. Vallásos közösségekben ez gyakran szégyen, vagy egyenesen bűnként van kezelve. Pedig a pasztorálpszichológia szerint a megbocsátás nem egyszerű erkölcsi döntés, hanem lelki folyamat. És ez a folyamat gyakran megreked, ha nincs kimondva a fájdalom, ha elmarad az igazság elismerése, vagy ha a sérelmeket bagatellizálják. Sokszor nem azért nem tud valaki megbocsátani, mert rossz vagy szeretetlen, hanem mert túl mély a seb, túl nagy a csend, túl régi a fájdalom. A megbocsátás ilyenkor nem lehet parancs, hanem csak egy belső érési folyamat vége lehet, amelyben szerepet játszik az őszinteség, az együttérzés, s olykor a szakember által kísért gyógyulás is.
A legnagyobb veszély abban rejlik, amikor az egyházi közösségek a felszínen a béke képét mutatják, miközben belül mély törések húzódnak. Ilyenkor a liturgia szép, a szolgálatok rendben mennek, de a légkör mégis feszültté válik, a kapcsolatok kiüresednek, a hívek elkezdenek távol maradni. A pap pedig – gyakran egyedül – próbálja fenntartani a látszatot, miközben belül ő maga is szenved a kimondatlan konfliktusok súlya alatt. Ez a belső terheltség hosszú távon kiégéshez, szolgálati fásultsághoz vagy lelki magányhoz vezethet, különösen akkor, ha nincs mód a közös feldolgozásra, gyógyító beszélgetésre, kiengesztelődést elősegítő struktúrákra.
A kiút nem az, hogy tagadjuk a haragot, vagy siettetjük a megbocsátást. A kiút ott kezdődik, ahol elismerjük: haragudni emberi, sőt, olykor jogos. Ott, ahol teret adunk annak, hogy kimondhassuk: fájt. Hogy csalódtam. Hogy már nem bízom. Nem azért, hogy vádaskodjunk, hanem hogy elindulhasson a gyógyulás. Ahol a megbocsátás nem elvárásként nehezedik ránk, hanem ajándékká válik, amelyet Isten Lelke lassan formál ki bennünk. Ahol nem siettetjük a kiengesztelődést, hanem kísérjük egymást az úton. Ahol nem hallgatunk a csendes agresszióról, hanem nevén nevezzük, és gyógyító figyelemmel közelítünk hozzá.
Krisztus Testévé az a közösség válik igazán, ahol tagjai nemcsak az oltárnál találkoznak, hanem a nehézségekben is képesek szeretettel fordulni egymás felé, sebekben is testvérként tekinteni egymásra, és meghallani a Lélek szelíd hívását a kiengesztelődésre.
László atya
Fotó: Ingyes letöltés / https://pixabay.com/hu/photos/felekezeti-templom-b%c3%bator-1399097/
