Az év vége mindig egy különös határvonal. Nem csupán egy dátum a naptárban, hanem egy lelki átjáró is, ahol lehetőség nyílik arra, hogy letisztuljanak bennünk dolgok. Megállunk egy pillanatra, és végignézünk az elmúlt hónapokon, a megtett utakon, az arcokon, akik velünk jöttek és azokon is, akik közben eltűntek. Nem mindenki jön velünk tovább, és ez nem tragédia. Ez az élet rendje sőt, ha jól értjük, a lélek védelme.
Vannak emberek, akiket szívből szerettünk. Akikért sokat tettünk. Akik mellett kiálltunk, akkor is, amikor más már rég hátat fordított. És vannak, akik mindezt szó nélkül elvették, mint valami természetes járandóságot. Akiknek sosem volt idejük egy köszönömre, egy visszajelzésre, egy viszonzásra. Helyette csendet kaptunk. Vagy közönyt. Vagy eltűnést. És mi magunkra maradtunk a kérdéssel: Mi történt?
A modern világ különösen hajlamos felszínes kapcsolatokba sodorni bennünket. Egyre több a zaj, az inger, a felszínes figyelem. Egyre könnyebben találunk társakat de egyre nehezebben találunk lelki otthont másokban. A kapcsolatok inflálódtak: olcsó lett a boldogság ígérete, gyorsan cserélhető a barátság, elérhető a figyelem, de mindennek súlya lett. És ezt a súlyt a lelkünk hordozza, sokszor kimondatlanul.
Az olcsó élet arról szól, hogy csak addig vagy fontos, amíg hasznodra van a jelenléted. Az olcsó boldogság csak addig tart, amíg nem kérsz túl sok figyelmet, mélységet, igazságot. Az olcsó barátság pedig az első komolyabb csendnél vagy fájdalomnál eltűnik, mintha sosem lett volna. Ezek a kapcsolatok nem tartanak meg, amikor igazán szükséged lenne rájuk. Nem állnak melletted, amikor már nem tudsz adni, csak egyszerűen ott lenni. Mert az olcsó kötelék nem a lényedet szereti, csak a hasznodat. És aki ilyen kapcsolatok között él, idővel nemcsak fáradttá, hanem üressé válik. Mert a lélek nem él meg sokáig a látszatból. A műviség elfáraszt. Az elérhető közelség mögött nincs valódi közösség.
Az, aki beéri olcsó szeretettel, olcsó kapcsolatokkal, az közben – észrevétlenül – letesz az értékesről. Cserébe a „gyorsért” elengedi a tartósat. Lemond a mélységről, hogy kényelmes maradjon a felszín. És mire rádöbben, már túl sokat adott oda abból, ami belül a legértékesebb volt benne.
A valódi kapcsolat ritka, de felismerhető. Mert ott nincs elvárás. Nincs teljesítménykényszer. Nincs játszma. Csak jelenlét van. Egyfajta csendes bizalom, ami nem akar birtokolni, csak melletted lenni. Az ilyen emberek nem kérnek tőled semmit csak a valódi, igaz énedet. És ez az a kapcsolódás, ami nem fogy el, hanem egyre mélyül. Az ilyen kapcsolatban nem elveszítesz magadból, hanem hazatalálsz.
Az elengedés nem a gyengeség jele. Nem haragból történik. Nem azért, mert valaki keveset jelentett, hanem épp azért, mert túl sokat vett ki belőlünk. Az elengedés a határaink védelme, a méltóságunk újraépítése, a békénk visszakövetelése. És nem mindig hangos. Néha csak annyi, hogy már nem keresel rá. Már nem várod a választ. Már nem próbálod megmagyarázni. Egyszerűen csak becsukod azt az ajtót. Nem haragból, hanem végre csendet akarva mögötte.
A minőségi kapcsolatok nem tolakodók. Nem harsányak. Nem kérnek számon. Csak maradnak. Csendesen, hűségesen. Ők azok, akik nem kérnek sokat, de mindig adnak valamit. Nem azért maradnak, mert érdekük fűződik hozzád, hanem mert fontos vagy nekik. Ők a valódi megtartó kötelékek. Az élet mélyebb rétegéből fakadnak, ahol nem a szavak számítanak, hanem a jelenlét. Ők azok, akikkel lehet hallgatni is. És ez a legmélyebb bizalom jele.
Az új év kapujában érdemes újra feltenni magunknak a kérdést: kivel akarok továbbmenni? Ki az, aki valóban ott volt velem, nemcsak amikor jó volt, hanem akkor is, amikor nehéz lett? Kire akarom tovább építeni a jövőmet és kitől kell búcsút venni, mert már csak a múltban van helye?
A kapcsolataink minősége meghatározza a lelki közérzetünket. Nem a mennyiség, hanem a mélység számít. És nem az a bátor, aki mindenkivel jóban van hanem az, aki mer válogatni. Nem ítélkezve, hanem tisztán látva. Mert a lélek békéje néha azon múlik, hogy kinek engedünk helyet benne.
Lehet, hogy kevesebben lesznek körülötted az új évben. De azok, akik maradnak, valóban ott lesznek. És ez minden felszínes zajnál többet ér. Mert a szeretet nem mindig hangos. De mindig jelen van.
És miközben elengeded azokat, akik nem tudtak értékelni, öleld meg azokat, akik csendben is melletted voltak. Rájuk épül az új év. A többieket pedig engedd el szeretettel, de végleg.
László atya
Fotó: Saját szerkesztés / Makkai László
