„A trauma nemcsak az, ami történt velünk, hanem az is, ami nem történhetett meg – például a védelem, a megértés, a szeretet hiánya.” Dr. Gábor Maté
Sokan élnek felnőttként úgy, hogy lelkük mélyén hordoznak olyan sérüléseket, amelyeket gyermekkorukban szenvedtek el sokszor anélkül, hogy tudatosítanák, ezek a régi sebek milyen erővel hatnak életükre, kapcsolataikra, önmagukhoz való viszonyukra. A múlt fájdalmai nem csupán emlékek: beépülnek személyiségünkbe, viselkedési mintáinkba, sőt, akár személyiségzavart is eredményezhetnek. A trauma hatása olyan, mint egy láthatatlan fonál, amely összeköti a gyermekkor és a felnőtt élet eseményeit gyakran anélkül, hogy a fonalat felismernénk.
A trauma nem mindig valami „nagy dolog”. Lehet szülői figyelmetlenség, szeretethiány, kiszámíthatatlanság, érzelmi elhanyagolás. A gyermek számára ugyanis az érzelmi biztonság hiánya is traumatikus lehet – akkor is, ha kívülről nézve „nem történt semmi különös”.
Vegyünk egy konkrét példát. Péter harmincas éveiben járó férfi, aki sikeres a szakmájában, de emberi kapcsolataiban rendre újra és újra ugyanazokat a mintákat ismétli. Kívülről magabiztos, segítőkész, érzékeny mások problémáira mégis, a kapcsolataiban gyakran érzi úgy, hogy kihasználják, nem értékelik. Dühös lesz, visszavonul, majd újra próbál kedves és „tökéletes” lenni. Egy ponton terápiába kerül, ahol fokozatosan felszínre kerül gyermekkora története: egy bántalmazó apa, aki verbálisan megalázta, sosem ismerte el, és gyakran félelemben tartotta. Péter megtanulta, hogy az elfogadásért csendben kell maradni, alkalmazkodni kell, elrejteni az igazi érzéseit. Felnőttként ez a gyermekkorban kialakult működésmód rejtett nárcisztikus mintázatként jelentkezett: mélyen belül értéktelennek érezte magát, ezért túlkompenzált segített, megfelelt, de közben szenvedett a valódi intimitás hiányától.
A rejtett (vagy „sebezhető”) nárcizmus gyakran gyermekkori érzelmi hiánytalajból nő ki. Nem a felsőbbrendűség érzése hajtja az ilyen embert, hanem épp ellenkezőleg: egy mély, belső üresség, melyet szeretné betölteni elismeréssel, figyelemmel, mások jóváhagyásával. És ha ez nem történik meg, akkor megbántódik, visszahúzódik, vagy épp passzív-agresszív módon büntet.
Pszichológiai szempontból a személyiségzavarok (pl. borderline, nárcisztikus, elkerülő stb.) sokszor nem „rendellenességek” a szó klasszikus értelmében, hanem egy olyan túlélési stratégia, amely a gyermek számára akkor működött – de felnőttként már akadállyá válik. A személyiség „sebesült részei” eltemetődnek, a felszínen viszont megjelenik egy alkalmazkodó, védekező, vagy épp túlzó én-réteg.
A pasztorálpszichológia különösen érzékeny ezekre a belső sebekre. Hiszen nem csupán viselkedési mintákat vagy diagnosztikai kategóriákat látunk, hanem egy szenvedő embert, aki lelki mélységeiben vágyik arra, hogy valaki észrevegye, meghallja, elfogadja s aki talán egész életében ezt nem kapta meg. A gyermek, aki sírt volna, de nem mert; aki kiáltott volna, de nem volt, aki hallja. A felnőtt, aki most úgy próbál szerethető lenni, hogy közben saját magát sem szereti.
A gyógyulás első lépése mindig a tudatosítás. Annak felismerése, hogy amit érzünk – a szorongás, a düh, a kapcsolati kudarcok – nem „hibáink”, hanem következmények. Olyan minták, amelyek valamikor hasznosak voltak, de ma már gátolnak. Az önismereti munka, a pszichoterápia vagy egy segítő lelki beszélgetés segíthet ezeket a mintákat felismerni és újraírni.
Fontos, hogy a test emlékezetét se hagyjuk figyelmen kívül. A trauma nemcsak a gondolatokban, hanem a testben is nyomot hagy: feszült izmokban, összeszorult torokban, szapora légzésben. A testorientált terápiák, mint a légzésmunka, a relaxáció vagy akár az imádságos csend, mind segíthetnek a testi-lelki integrációban.
A gyógyulásnak lelki dimenziója is van. A hit, az imádság, a közösség megtartó ereje olyan forrás, mely nemcsak megértést, hanem újjászületést is kínál. A sebek nem múlnak el nyomtalanul – de átalakulhatnak. Ahogy Krisztus sebeiben sem a halálé, hanem az életé lett az utolsó szó, úgy a mi sebeink is lehetnek kegyelem hordozói. A trauma nemcsak fájdalom, hanem lehetőség is: arra, hogy megálljunk, visszanézzünk, és új irányt vegyünk. Hogy ne a múlt vezessen minket, hanem az a jövő, amelyre Isten hív bennünket.
A trauma nem végzet. A történetünk része, de nem a történet vége. És soha nem késő elkezdeni megismerni, elfogadni, és – Isten segítségével – meggyógyítani azt a gyermeket, aki még mindig ott él bennünk. (Laci atya)
Fotó: saját szerkesztés
