A papi hivatás első évtizede meghatározó időszak a személyes, spirituális és szolgálati identitás alakulásában. A kezdeti időszakot áthatja az elhivatottság, a lendület és az idealizmus, de ezzel párhuzamosan szinte törvényszerűen jelentkeznek azok a belső feszültségek, amelyek a papi lét realitásával, a magány tapasztalatával, a spirituális ürességgel és a szerepidentitás megingásával függnek össze. A fiatal pap egyszerre találja magát a szentmisét celebráló Krisztus-kép elvárásában és a plébániai adminisztrátor szerepében, miközben a belső életre fordított figyelem lassan a perifériára szorul.
A papi identitás az első években nem tekinthető stabilnak. A szemináriumi évek alatt megalkotott papi ideál gyakran inkább spirituális vágykép, amely a gyakorlati szolgálat kihívásai között megrendül. Sokan élik meg azt, hogy amit tanultak, az nem alkalmazható a gyakorlatban, vagy nem kapnak teret a megvalósításra. Ez a tapasztalat a római és görögkatolikus lelkipásztorokat egyaránt érinti. A papi identitás lényegi vonása a transzcendensre irányultság, de ha a mindennapi működés mechanikussá válik, az elhivatottság belső meggyőződés nélkül marad.
A lelkipásztori magány a leggyakrabban megnevezett nehézségek közé tartozik. A cölibátusban élő pap nem egyedül van, hanem Istennek szentelt életet él, de ez nem zárja ki az emberi kapcsolatok szükségességét. A magány tapasztalata mégsem merülhet fel mindenhol szabadon: sokan érzik, hogy a magány beismerése a hivatás erejének megkérdőjelezésének tűnhet. A szolgálatból fakadó elszigeteltség, különösen kisebb településeken vagy sok települést ellátó parókusok esetében, tartós lelki deficitet hozhat létre.
Az identitáskrízishez gyakran társul spiritualitási fáradság is. Az imaélet formalizálódik, a liturgia szolgálata rutinná válik, a szentségi jelenlét mélyét nehezebb átélni. A fiatal pap ekkor sokszor aktivizmusba menekül: programszervezéssel, építkezésekkel, adminisztratív teljesítéssel pótolja azt a belső megtartottságot, amit korábban az imádságból és a papi testvériségből merített.
E kihívások nem pusztán egyéni életvezetési kérdések, hanem rendszer és struktúarendszeri hiányosságokra is rámutatnak. Az egyházmegyei struktúrák feladata, hogy segítséget nyújtson a fiatal papok integritásában: mentorprogramok, rendszeres kísérőbeszélgetések, rekollekciók és papi lelkinapok megszervezésével. Több Egyházmegye pozitív példaként emelhető ki, ahol az utóbbi években célzottan szerveznek közösségi és spirituális eseményeket fiatal papok számára.
A püspöki szerep meghatározó. A fiatal pap nem pusztán jogviszonyban áll a megyéspüspökkel, hanem spirituális kapcsolatban is. Az atyai jelenlét, az elérhetőség, az empátiás odafigyelés képes hitelesíteni és megerősíteni a papi identitást. Ezzel szemben a formális, kizárólag hivatali kommunikáció éppen azt a belső kapcsolatot gyengíti, amely a papi élet megtartója lehetne.
A fiatal pap krízise nem végső állapot, hanem átmenet. A válság lehetőség az újrahangolódásra, a belső megérlelt papi élet kialakítására. A kérdés nem az, hogy lesznek-e krízisek, hanem az, hogy kivel és hogyan járjuk be ezeket az utakat. Az Egyháznak nem csupán meghívója, hanem kísérője is kell legyen azoknak, akiket Krisztus szolgálatára rendelt.
László atya
Fotó: Zarandok.ma
