Az önismeret fontosságát ma már senki sem kérdőjelezi meg. De vajon lehet-e túl sokat foglalkozni önmagunkkal? Hol húzódik a határ a segítő önreflexió és a bénító túlagyalás között? Milyen következményekkel járhat az, ha a pszichológiai gondolkodást az élet elé helyezzük? A válaszokat a lélek oldaláról keressük – szakmai és pasztorálpszichológiai nézőpontból.
A „pszichológiai kultúra” kétszínűsége
Az elmúlt években robbanásszerűen megnőtt az érdeklődés a pszichológiai tartalmak iránt. Soha nem volt ennyi hozzáférhető tudás, cikk, könyv, előadás, videó az önismeretről, traumákról, kötődési zavarokról, határhúzásról, nárcisztikus személyiségekről vagy épp a belső gyermek gyógyításáról. Ez részben örvendetes: a pszichológia egyre kevésbé tabu, egyre inkább eszköz a kezünkben.
Ugyanakkor egyre többször tapasztalható ennek az ellenkezője is: a felszínes, kontextusból kiragadott „pszichológiai tudás” öncélúvá válik. Diagnózisokká torzítja a megértést, önigazolássá az önreflexiót, és kapcsolatromboló címkézéssé a mélyebb emberismeretet.
Sokan az interneten összeolvasott ismeretek alapján próbálják saját vagy mások lelki világát értelmezni. A „pszichológiai műveltség” gyakran annyit jelent, hogy valaki felismeri magában a szorongót, a bántalmazottat vagy épp az elkerülőt, de ez nem egyenlő azzal, hogy tudná, hogyan lehet ezzel élni, változni, megbékélni.
Amikor az elemzés helyettesíti az életet
A pszichológiai gondolkodás árnyoldala éppen abban rejlik, hogy könnyen megragad az elemzés szintjén. Az önreflexió, a belső világ megértésére való törekvés fontos, de ha túl sokáig maradunk ebben az állapotban, az bénítóvá válhat. A múlt feltérképezése nem mindig visz előre – néha csak eltereli a figyelmet a jelen kihívásairól. Ahogy Carl Gustav Jung írta: „Az önismeret nem cél, hanem eszköz: ha valaki ott marad, megreked a fejlődésben.”
Az emberi lélek nem csupán pszichológiai struktúrák mentén működik. Az állandó önanalízis gyakran nem valódi fejlődést hoz, hanem túlzott kontrollvágyat, rágódást, halogatást. Kérdésekben élünk: „Miért vagyok ilyen?”, „Honnan jön ez a viselkedésem?”, „Mit hozok a gyerekkoromból?” – és közben nem tesszük fel a döntő kérdést: „Mit kezdek most az életemmel?”
A pasztorálpszichológia hangja: „Több élet, kevesebb analizálás”
Laci atya, görögkatolikus lelkipásztor és pasztorálpszichológus, így fogalmazott e jelenségről: „A probléma ott kezdődik, amikor az önismeret nem élethez, hanem önforgatáshoz vezet. Sokan már nem is élnek, csak elemzik magukat. Több élet, kevesebb analizálás – erre lenne szükség.”
Ez a kijelentés nem tagadja az önismeret fontosságát sőt, elismeri, hogy az alapja lehet a személyes növekedésnek. Ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy az elemzés önmagában nem változtat meg bennünket. Az elemzés csak egy pillanatkép az élet pedig mozgás, kapcsolat, kockázat, bizalom és idő.
A pasztorálpszichológia különösen érzékeny erre: a lélek mélye nemcsak önmagunk elemzésén, hanem másokkal és Istennel való kapcsolatainkon keresztül tárul fel. A pszichológiai megértés fontos, de nem helyettesíti a szeretet, a megbocsátás, az önátadás vagy éppen a hit tapasztalatát. „Az önismeret a kapcsolódás képessége”. Ahogy dr. Ranschburg Jenő is hangsúlyozta: „Az önismeret nem az önmagunkba való zárkózást jelenti, hanem a kapcsolódás képességét. Ha nem tudunk kapcsolódni másokhoz, akkor az önismeret is torzul.”
Ez a gondolat rámutat arra, hogy a valódi önismeret nem zár el a világtól, hanem képessé tesz a szeretetre, a másik elfogadására, a jelenben való működésre. Ha valakit az önismerete egyre inkább önmaga köré zár, ha a múltat állandóan felhozza, de nem tud vele mit kezdeni a jelenben, akkor nem gyógyul, hanem újra sebez.
A „pszichológiai kultúra” akkor válik egészségtelenné, amikor minden élethelyzetre, emberi bonyodalomra lelki címkéket keres, és a természetes emberi törékenység helyett patológiákat lát.
Megérteni vagy megélni?
A fejlődés nem mindig önmegértéssel kezdődik – gyakran cselekvéssel. A döntések, a mindennapok kihívásai, a kapcsolataink visszajelzései formálnak igazán. Olykor megértés nélkül is lehet jó irányba mozdulni. Nem minden lelki nehézség igényel elemzést – néha csak egyszerű emberi jelenlétet, elfogadást, vagy épp türelmet. Az a kultúra, amely minden választ önmagában keres, idővel elszigetelődik. Pedig az ember társas lény, spirituális lény, kapcsolatban formálódó lélek. Az önismeret, ha egészséges, segít nyitni – de ha túldimenzionálódik, akkor bezár.
Az önismeret helye
A pszichológia érték. Az önismeret fontos. De az élet több ennél. Az emberi lélek nem diagnózis, hanem titok. Nem minden érthető meg, de minden gondozható. Az önismeret akkor válik igazi eszközzé, ha segít emberibbé válni – kapcsolatokban, cselekvésben, hitben és jelenlétben.
Ne hagyjuk, hogy az elemzés átvegye az élet helyét. Mert a lélek nem egy feladvány, amit meg kell fejteni, hanem egy valóság, amit élni kell.
László atya
